Somlyó György: Philoktétész sebe

A költészet van. Önmagából fakadóan létezik. Nem a költő teremti, hanem fordítva, a költészet (’poiesis’: valami korábban nem létezőnek a megteremtése) hozza létre tolmácsolóját, aki élőszóban vagy leírva megörökíti. A vizuális művészetekkel szemben anyaga a nyelv, a szavak használata, ám nyelven túli lehetőségei is vannak, így e tekintetben is kilóg a művészetek görög felfogásából. Már az ókori görögök is tudták, hogy a költészet gondolat, nem pedig forma, nem kézműves mesterség. Arisztotelész leszögezte, hogy históriai és patikusi (orvosi) ismereteket is meg lehet örökíteni strófákban, de ezeknek közük nincsen a költészethez. Homérosz a korabeli mondák mítosszá adaptálása révén félisteni rangot szerzett; egyszerre volt történész, teológus és próféta. Ám költő volt-e valójában, vagy inkább mesterember, aminek kortársai tartották? A költészet volt-e „isteni”, vagy a közvetítője? Ezt a kérdést a modern költészetelmélet átfogalmazta. A „költészet” szóval jelzett cselekvés emberemlékezet óta megszakítatlan múltjával felsőbb régiókhoz tartozik. „Lesben áll, mint a vadállat, felajzva, mint a rugó, és máris működésbe lép” – véli tárgyáról Somlyó. A nyelv nem ismereteket továbbít, úgy, hogy megfeleljen az úgynevezett valóságnak, hanem retorikai természetű, a kommunikációban történéssé teszi a megnyilatkozást. 

Somlyó értelmezése szerint a költészet kívül áll az irodalmon is. Vagy inkább: az irodalom áll kívül a költészeten. A költészet műfajon kívüli, műfajon túli, műfaj nélküli kivételezettsége – a modern költészettan 19. századi, korszakos felfedezése és alaptézise. A huszadik század magyar költészetének összefoglaló tárgyalására Komlós Aladár 1928-as (Az új magyar líra) és Lengyel Balázs 1948-ban kiadott könyve (A mai magyar líra) óta csupán Somlyó vállalkozott. Esszéfolyama éppen egy évszázadot ölel(t) fel: az 1870-es évektől az 1970-es évekig. Kötetében az európai költészet teljes körében tárgyalja a modern magyar költészetet, vagy fordítva: a magyar költészet tárgyalásába bevezeti a vele párhuzamosan, ha nem is azonos ütemben alakuló világköltészet jelenségeit és problémáit. Alaposság, mélység, kifinomultság, olvasmányosság jellemzi Somlyó közlését. Marxista irányultsága és Lukács György korai filozófiájának követése semmit se csorbít könyve mai olvasatán. Megállapítja, hogy állandónak, ezért alapvetésnek is mondható a modern költészetben az a kísértés – és ez éppen legfőbb úttörőinél jelentkezik leginkább –, hogy a szélsőséges újításokat újra meg újra egyfajta klasszicitásban, sőt az éppen általa felszámolt antik hagyomány egy saját magára formált majdani klasszikumában oldja fel végül. Somlyó vezérelve, hogy a szépirodalmi műalkotás a befogadás aktusában mindig jelen idejű, így nyer nála modern interpretációt az ókori vagy csupán századokkal korábbi poézis is.

A könyv első nagyfejezete („Modernnek lenni mindenestül”) 1979-ben, mintegy beharangozóként, külön füzetben jelent meg. Ebben Somlyó a modernség irodalomtörténeti etimológiáját fejtegeti, rámutat, hogy a folyton emlegetett modernség nem a hagyomány tagadása, ellenkezőleg: annak különböző eszközökkel történő teljesebb kifejtése; lényege az újszerűség. A következő fejezet Philoktétész mítosza révén taglalja a költészeti forma és tartalom elválaszthatatlanságát. A „szigetlét magányában születő, nem az embereket megszólító ókori lírától kezdve a 20. század harmincas éveiben a líra fölött ült halotti torig, majd a második világégés során és azután a fájdalomtól újra üvöltő költői megszólalásig, végül egészen a hetvenes évek lírájáig" folyik a vizsgálódás. A folytatásban a vers érthetőségének kérdését veszi szemügyre remekül megválasztott példák segítségével. Somlyó meglátása szerint a vers minden lehetséges értelmezésének hordozója, így a legtávolabbról sem érthetetlen. Az irodalomtudomány J. M. Lotman nyomán a művészetet nyelvként tételezi. Ezen belül a költészet, mint a nyelv művészete, aligha lehet egyéb a nyelv nyelvénél. A költő intellektuális gyakorlata nyelvet teremt, minden költő külön nyelvet, amelyet az olvasónak meg kell tanulnia. A költemény ennélfogva csak megmagyarázhatatlan, de nem érthetetlen. Ekként „a költeménynek akkor is lehet értelme, ha az azt alkotó szavaknak nincs se jelöltje, se jelentése, vagyis értelmetlenek; s a mondatnak nincs szintaxisa, vagyis formája, jelentése és tartalma” – írja a szerző.

Somlyó idézi a prózájáról ismert, Nobel-díjas Ivo Andrićot, aki 1950-ben egyetlen görög női név fonémáinak variációiból és kombinációiból hozott létre egy fogalmilag értelemnélküli, formailag azonban teljesen hagyományos, rímes, mértékes verset, amely minden más nyelven ugyanazt jelenti, mint a megírásának a nyelvén. Külön fejezetet szentel a vers hagyományos elemeit, a rímet és a ritmust elhagyó, prózához közelítő versnyelv létmódjának, majd a szabad versnek. Ugyanitt olvashatunk a képversekről, a szabadvers vizuális párhuzamáról. Somlyó hatalmas ívű költészeti esszéjében az ókortól saját koráig használ szemléltető anyagot, bámulatos erudíciójával egyaránt biztosan kezeli a világ- és a magyar irodalom évszázadainak költői produktumait. A 19. és 20. század poétikai jelenségeit külön fejezet elemzi. Élvezetesen szemlélteti a személyes névmások funkcionális cseréjét, a ház metaforájának változatos használatát, a plagizálás poétikai szerepét, a feltételes mód jelentésképző erejét. Füst Milán költészete is önálló fejezetet kap. A hiánypótló elemzést követően József Attila költészetét tárgyalja, majd lezárásként visszatér a világirodalomhoz.