Cs. Szabó László: Római muzsika

Cs. Szabó László talán legismertebb, sokak által legjobbnak tartott műve a Római muzsika. Különleges könyv, szinte párját ritkítja a magyar irodalomban. Nem esszé, nem tanulmány, nem napló, nem fikciós próza, nem naplóregény, mégis az összes formát hordozza. Az író többször kitért alkotásmódjára, mondván, ne a stílusomért olvassanak, hanem mondanivalómért, vagyis az írásaiban szereplő emberért. Mintha szégyellnie kellene a sokszor versként is működő, lírára épülő metaforikus beszédmódját, holott narrációjának, akárcsak a Nyugat esszéíró nemzedékének – köztük különösen Szerb Antalnak –, a gondolati futamok mellett épp ez volt a megkülönböztető jegye. Cs. Szabó Róma-könyvét is ez a stílusbravúr jellemzi.

Az előszóban az író fölvázolja a maga különleges, az etruszkoktól Jézuson, Bizáncon át a meghalt feleség élő jelenlétéig ívelő, vallomásról vallomásra épülő Róma-szerelmét. Valójában három napló és három esszé adja az önmegvallás súlyát. Ami a legérdekesebb benne: a tudós tanár a csapszékek körüli dolgokban (történések, politikai és egyéb pletykák) éppoly lenyűgöző tájékozottsággal mozog, mint a tudomány (történelem, építészet, régészet, irodalom, művészet) széles mezején. „Elemzései” színes leírások, szinte követhetetlen gazdagságú, élményekkel teli, a főhősül választott nagyok életét, szokásvilágát megvilágító példák. (Csak egyet az ezer jellemző közül: Horatiusról szólván, aki nem szerette Rómát – A költő háza –, nemcsak a klasszikus különös alakjához, korai öregedéséhez és életművéhez  visz közelebb, hanem a vidéki túra kapcsán örömmel számol be a múzeum őrével folytatott legszemélyesebb beszélgetéséről is.) A könyv különleges időjátékában a múlt (régmúlt) a mával ötvöződik. A görögség pólyájában felnőtt Európa, a történelmi és művészeti nagyságok, II. Szilveszter pápa, Vergilius („versművészete káprázatos”), Horatius, Montaigne, Tiziano, Raffaello, Bernini, a lenyűgöző templomok, utcák, terek (Santo Stefano Rotondo, Via Giulia, Navona), a fiktív levélözönnel megidézett valóságosan élő és kitalált szellemalakok (Plutarkhosz, Lukács, Josephus Flavius, Lucius Pilatus). Ők mind alkalmat adnak arra, hogy Cs. Szabó a gyűjtőszenvedélyt műveltségpiramissá emelő szóval játsszon, ami az író tudákosan érzékeny, érzelemmel teli lényéből következik. Ha ókor, ha Bizánc, ha római írósors kerül is terítékre, az író akkor is – ettől válik izgalmassá az ’esszé-napló-regény’ – Magyarországra, Erdélyre, a kötődés mélységére, a halhatatlan barátok élményközeli alakjára osztja a főszerepet. Például a méltatlanul elfeledett Örley Istvánéra (aki Goethe azbeszt ruhában átélt tűzhányós Róma-élménye ellenében az önemésztő halálos mutatvány jelesét, Hölderlint tartja az igazinak), Arany János Szalontájára, Lakatos István Vergilius-fordítására, valamint a halál közelségét torokszorító fájdalommal jelző és a visszahozhatatlan időre (édesanyja és felesége is az idő tájt halt meg).

Az író még egyszer kitekintést akar az égre, hogy megidézhesse a földet – összes örömével, borújával. A negyvenes évek végén azért gyűjtött össze kétszázötven verset a magyar és világirodalomból (Márvány és babér, 1947), hogy szívünkbe zárhassuk „az istenek, a művészetek, a kereszténység és a szépség igazi hazáját”, Itáliát. Négy és fél évtizedes Róma-szerelem után Cs. Szabó azért írta-szerkesztette-hangolta örökérvényűvé e furcsa, rendhagyó szimfóniát, hogy az önvallomásnak sem utolsó értékkivetítés révén minél közelebb hozza hozzánk az Örök Várost. Amint mondja, a maga gyönyörűségére írt egy könyvecskét római napjairól. S ebben a fájdalmas gyönyörűségben benne leledzik a meghalt feleség iránti örök szerelem kinyilvánítása is („az én szívemben nem halt meg”). „Életem alkonyán végre teljes borzalmában átéreztem az Orpheusz regét. Olyan mindegy, hány éves volt Bözsi – Euridiké volt.” A Római muzsika, kiemelten az azonos című fejezet, a feledhetetlen, a műveltségélményeket együtt habzsoló, sőt megélő társnak szól. „Nem vagyok túl intellektuális?” „Nekem nem. Nekem muzsikál az értelmed.” „Neki muzsikálok.” S a halál, vagyis az elmúlás akárhányszor is eszébe jut az írónak, abban bízik, hogy a „halandó halhatatlanságba öltözött”, s hallja ezt a muzsikát, hiszen „a halál aknamezején hallgatózik”.

Tudományosság? Hát persze, az is. Nem véletlenül jegyezte meg az íróról egyik kortársa, mindentudása előtt fejet hajtva, hogy „Csédekerrel Rómában”. Ám a megannyi napló-kalandozás, az ókor és a ma összecsengése, egy író vagy művészpálya bemutatása, Róma köveinek – akár az idegenek előtti – izzása sosem csupán az egzakt tények rögzítésén alapul. A tudomány tintájába belecsöppentett, némelykor humorral teli életszeretet, a tágas mesélőkedv, a személyességgel (átélt életanyaggal) fűszerezett, sokszor a széppróza színeit őrző előadásmód a legfőbb jellemzője Cs. Szabó könyvének. Átsüt a könyv lapjain a témában való tájékozottság, a nagyok között szemérmesen vagy nyíltan bevallott otthonosságérzet.  Görögök és hippik, szegények és luxusnegyedek lakói, valamely kolostorkertben fölhangzó októberi tücskök ciripelése, Goethe fáradt mosolya, I. és II. Pius jegyzete a magyarokról, a feleség iránti halálos szeretet újból és újból való kinyilvánítása (a Lázár a Gianicolón az egyik legérdekesebb naplófüzér) – mind-mind hangosítják, árnyalják, színesítik Cs. Szabó Róma-muzsikáját.