Ferenczes István: Székely apokalipszis

A rendszerváltozások után Erdélyben is elindult a múltfeldolgozás, a kényszerű felejtés okozta hiátusok fölszámolása. Az 1989-es fordulatig versekben épülő életmű a cenzúra elmúltával nagy erejű dokumentumprózával, riportnovellákkal, megrendítő szociografikus vallomásokkal gazdagodik. Ferenczes, aki a lugosi gimnáziumi és a kolozsvári egyetemi évek kivételével egész életét szülőföldjén élte, s 1968–1990 közt újságírójaként, tudósítóként is bejárta a felcsíki és a gyergyói régiót, illetve a moldvai csángó magyar falvakat, a cenzúra elmúltával személyes emlékezetekre, vallomásokra támaszkodva dolgozta fel szülőföldje évtizedeken át elhallgatott tragikus történeteit (Gyásztól gyászig,1994; Székely apokalipszis, 1994; Ordasok tépte tájon 1997). Az író riportnovelláknak nevezi rövidebb, átmeneti műfajú prózai munkáit. Korai mestereinek a két háború közti falukutató népi írókat és az Erdélyi Fiatalokat tekinti (Illyés, Veres Péter, Bözödi György, Balázs Ferenc, Tamási Áron). Az ő műveik – emlékezik indulásáról – „jobban érdekeltek, mint az irodalom- vagy költészetelméleti munkák. Kora eszmélésemtől fogva volt bennem valami plebejusi indulat, az elesettek, a szenvedők, meghurcoltak, a kicsik felé hajló empátia.” Ferenczes dokumentumriportjai, riportnovellái azonban – jóllehet az író alapvetően társadalomtudományi módszerre, az oral historyra támaszkodik – közelebb állnak az érzelmileg erőteljesen telített, líraisággal átszőtt szépprózához, mint elődei társadalomelemző, -értelmező szociográfiáihoz.

A kötet öt, tematikailag egymáshoz kapcsolódó történelmi epizódja a második világháború végének gyergyói, csíki tragédiáját idézi fel. A német-magyar front összeomlása után megjelenik egy irreguláris román horda, hogy elégtételt vegyen a második bécsi döntés után bevonuló magyarok okozta sérelmekért. A könyv legterjedelmesebb, s e műfajban az évtized legjelentősebb, egyúttal legösszetettebb Ferenczes-írása a címadó dokumentum-kisregény. A mű középpontjában Csíkszentdomokos szenvedéstörténete áll. 1944. október 6-án a háború befejezésére váró falura betörő voluntárok (önkéntesek) brutális embervadászatot tartanak, válogatott kegyetlenkedések után kilenc férfit és két asszonyt lemészárolnak. A kivégzéshez kivezénylik a falusiakat, majd összerabolják a mozdítható értékeket, és elhajtják a gazdák állatait. A következő év tavaszán a brassói haditörvényszék aránytalanul enyhe ítélettel zárja le a vérengzést. „A perből csak arra emlékszem, hogy édesanyámat is beparancsolták, később Bukarestbe is […] De kire ismertek rá? Senkire. Édesanyám azt mondta, fiam, mi nem merünk ráismerni senkire […] Annyira élt bennünk a félelem, úgy féltünk, hogy mindenki lesütött szemmel járt, mintha az áldozatok lettek volna a gyilkosok, a bűnösök.” A túlélők a rendszerváltozásig nem beszélhettek a történtekről.

Az író krónikaírói pontossággal, többféle beszédmódban, változó idősíkokban rekonstruálja a történteket. Egyrészt mozaikos szerkesztésben idézi a túlélő családtagok, falubeliek jelenben elmondott megrendítő visszaemlékezéseit, ugyanazt a történetelemet több, részleteiben más-más momentumot kiemelő vallomásban. A jelenben élő tanúk érzelmeikkel viaskodva egyszerre emlékeznek és próbálják értelmezni a számukra értelmezhetetlent, szakítják föl a kibeszéletlen fájdalmat és panaszolják el az elmaradt gyászmunkát. A sokféle megszólalásból nemcsak a tragikus napok eseményei rajzolódnak ki percnyi pontossággal, hanem a túlélésért, megmaradásért küszködő családok több generáción átívelő sorstörténete is. Másrészt az eseményeket – a háború végi idilltől a megkésett emléktábla-avatásig – a maguk szinkron idejébe helyezve, realisztikus szépprózai elbeszélésekben, drámai-lírai életképekben az író maga is elmeséli, illetve idézi a brassói per dokumentumait is. A vallomások közé ékelt szépírói betétek sűrítetten összegzik az eseményeket és a szélsőséges emberi magatartásokat, s az egyszeri szenvedéstörténetek irodalmi művé, a székelység léthelyzetének víziójává teljesednek ki. A tragikusan determinált székely történelmet erősíti a dokumentum-kisregény kerete is: a Prológusban az Orbán Balázs könyvében is szereplő Báthori fejedelem egykor ugyanitt történt megöletésére a 20. századi tragédia rezonál, a két esemény között vont párhuzam pedig mitikus távlatot kap.

A kötet másik négy riportnovellája egyszemélyes sorsokat idéz fel. A Profán rekviem Bálint Istvánért c. írásban ismét erőteljes a poétikus szépírói beavatkozás: az áldozatra való kollázsos emlékezést jelölten is a latin gyászmise liturgiai rendje szervezi (Introitus; Kyrie stb.), a megrendült lírai vallomásokat pedig korabeli újságcikkek rövid, szikár tudósításai – a regnáló hatalom cinizmusa – ellentételezik. A kötet írásait két asszony életvallomásos nagymonológja keretezi (Árva Kató Margit; Sírhatsz kedves Anna!); mindkettő mélylélektani remeklés. Ahogy a címadó műben, úgy az ő vallomásaikban is visszatérően fölszakad a keserűség: az áldozatok egyetlen bűne az volt, hogy székelyek/magyarok voltak. Ugyanakkor az író óva int a kizárólagos ítélettől: egy korábbi riportnovelláját is beemeli a kötetbe (Iamandi Adam boldog élete,1976): egy Csíkba honosodott moldvai román iskolaigazgató embersége a legelvadultabb időkben fölülírja a sovén-fasisztoid ösztönt. A ~a20. századi székely sors egyik legfájdalmasabb időszakát a balladák, siratók lassú eposzi ritmusával, hétköznapi élettörténeteken keresztül kísérli meg beemelni a kollektív emlékezetbe. Teljes Székelyföld–Erdély–Románia-képét, -értelmezését Ferenczes majd a Veszedelmekről álmodom (2017) c. nagy ívű memoárjában, prózai főművében összegzi.