súgó szűrés
keresés

Bogdán László: Szindbád a taligán

Szerző
Bogdán László
Kiadás éve
2007
Műfaj
vers
Kiadás helye
Csíkszereda
Kiadó
Pallas-Akadémia Könyvkiadó
Oldalszám
104
A szócikk szerzője
Elek Tibor

Bogdán László a Szindbád a taligán című verseskötetében, régi szokásához híven, év, hónap és gyakorta napi pontosságú keltezéssel látta el alkotásait, s ezekből kiderül, hogy a kötet versei az előző tíz év termékei. Ebben az időszakban íródtak ugyanakkor olyan korábbi köteteinek versei is, mint az Átiratok múzeuma (1998), az Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi madonna (2004), a P. a ketrec-ben (2004) és A démon női alakot ölt (2006).

Az erdélyi kertmozi (1995) és az Átiratok múzeuma kötetekből kiderült, hogy Bogdánt már a hetvenes-nyolcvanas években is meg-megérintették az irodalmi elődök (klasszikusok és kortársak) szövegidézéseinek, az intertextualitásnak a költői lehetőségei. Igazán a kilencvenes évek közepétől vált azonban az allúzió, az átírás, a variáció, a rájátszás és a szerepjátszás, a különböző alkotói identitásokba lépés kiaknázása (ön)kifejezésmódjának sajátjává.

Az Argentin szárnyasok című kötet a legkülönbözőbb szövegvilágok, más-létek és a saját „felélt évek” labirintusában „farsangoltatja” az „Én”-t, láthatóvá téve, hogyan válik a nyelv és a szöveg egyszerre menedékké és börtönné számára. Nem véletlen, hogy a számos megidézett előd közül Borges, Pessoa, Kafka írói világát hozzák leginkább játékba a versek.

A démon női alakot ölt című 2006-os kötet alcíme szerint lírai napló 2003–2005-ből, de valójában inkább lírai önéletrajz. Címekkel, mottókkal, ajánlásokkal múltbeli és jelenbeli költőbarátokra is gyakorta utal a vallomástevő vagy elbeszélő én. A lírai naplónak, önéletrajznak nemcsak életút-felidéző, újrajátszó, de aktuálisan életműösszegző szándéka is van.

Tovább élhetett ez a törekvés a Szindbád a taligán című kötet összeállításakor is, de mivel itt a szerző különböző fejezetekbe, ciklusokba tagolja a sokkal változatosabb formavilágú és nagyobb időintervallumból származó verseket, kevésbé feltűnő. A kötetnyitó ciklus már a címével is a korábbi versvilágokhoz való kapcsolódásról árulkodik: Átiratok múzeuma. A keletkezési dátumokból következtethetően olyan verseket tartalmaz, melyek az 1998-ban megjelent, azonos című kötet összeállítása utáni években keletkeztek. Összeköti őket ugyanakkor az is, hogy játékos, ironikus, többnyire pajzánul és humorosan erotikus, de inkább alkalmi versezetek. Ilyenek például a Petőfi-allúziót alkalmazó Erdélyi szamár című vagy a Szilágyi Domokos-, Orbán János Dénes-versekre rájátszó Don Quijote negyedik szerenádja. A második ciklus kéttucatnyi versében Bogdán az általa már a hetvenes években fordított román költőtárs, Petre Stoica hangját veszi kölcsön, hogy a huszadik századi költősors számára sem ismeretlen balkáni változatát megformázza. A meglepő, hogy ez a ciklus már 1997-ben elkészült. Csaknem tíz évvel későbbi viszont a kötetzáró Hamlet és Horatio című 29 szonettből álló ciklus. Ebben Hamlet újraéli, hogy ismét színre lép: „Kimaradnék. De már nem lehet. / Maszkok rángatnak utált szerepek.” A hatodik, félbetört szonett második felétől már többnyire Horatio filozofál, monologizál, s közben dialogizál is a sírásóval, majd Fortinbrasszal Hamletről, „a fegyveres filozófus”-ról, illetve az őt követő korszak államáról. A besúgórendszer itt még tökéletesebben működik, mint Claudius idején („Mindenki mindenkit megfigyel, / dán a norvégot, norvég a dánt”), s az állam célja, hogy „mindenki norvéggá legyen / Az asszimiláció az új elem!” Bogdán költői észjárására jellemző, ahogyan egymásra olvassa a legkülönbözőbb szöveghelyeket, és építkezik belőlük a „szövegek közötti térben”. A Bogdán-líra egészének régi sajátossága, hogy a különböző szöveghagyományokat és inspirációkat felhasználó átdolgozások, variációk, fikcionalizációk révén rendre megképződik a személyes és a közösségi sorsra – Erdélyre, Romániára, Kelet-Közép-Európára s bennük a magyarságra – vonatkoztatható utalások hálózata.

E kötetben olvasható néhány olyan jelentős vers is, amelyben az erdélyi magyar valóságreferenciák közvetlenebb, átláthatóbb jelentésszerkezetekben idéződnek meg. A kötetnyitó A bráni lakoma című vers A walesi bárdok ironikus parafrázisaként emlékeztet egykori „Hős pártfőtitkárunk, Csausz” aranykorszakára és egyik erdélyi látogatására. A kar mintha a később megírt, fentebb már említett Az erdélyi madonna szonettciklus székely női sorstragédiájának egyetlen szabadversben előadott változata lenne. A Pusztulás (Illyés Gyula a kertmoziban) 2002 szeptemberéből játszik vissza ötvenes, hatvanas, hetvenes évekbeli erdélyi jeleneteket, hangulatokat. A Birodalmi tél Bogdántól szokatlan József Attila-i sűrítettséggel fejezi ki az elveszett haza és a megváltatlan lét időtlen fájdalmát. A félelem szaga emlék- és álomképeket egymásra olvasva, különböző idősíkokat és tereket egymásba játszva teszi átélhetővé a hetvenes-nyolcvanas évek máig nyugtalanító örökségét. A kötetcímadó (Mózes Attilának ajánlott) Szindbád a taligán viszont már azoknak a verseknek az egyik legszebbike (a másik a Szőcs Géza-motívumokból építkező Zöld szemed, a Poprád), amelyekben „a régi ország”, az „Elveszett? Eltűnt? Széthordott?” ország iránti nosztalgia egyre inkább az elvesztett magánbirodalom, az eltűnt élet („a régi nevetések”), a kihűlt szerelmek iránti nosztalgiával, a „Semmi sincsen úgy, semmi sem olyan, mint azelőtt”(A tér) fájdalmával azonosul. Krúdy írói világa évtizedek óta Bogdán egyik legfontosabb szöveghagyománya versben, prózában egyaránt, de ebben a kötetben inspiratív jelenléte még nyilvánvalóbb.

A Szindbád a taligán című kötet a 2001-es Argentin szárnyasok kötethez hasonlóan reprezentálja a Bogdán-líra tematikai és formai gazdagságát, formateremtő eljárásainak változatosságát, szertefutó szövegvilágának sokhangúságát: az éntelenség felismerését, de az éntanúsítás vágyát is.

Irodalom

Balázs Imre József, Szindbád útja a lápvidéken = Uő., Erdélyi magyar irodalom-olvasatok, Kolozsvár, 2015, Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság.

Borcsa János, A számadó és visszapillantó költő, Bárka, 2008/2.

Elek Tibor, „szövegek közötti térben” (Bogdán László újabb verseiről), Forrás, 2008/3.