Tandori Dezső: Tandori light – elérintés

A hetvenes évek dereka jelentős magánkrízis Tandori életében, melyről félig rejtett információkat találhat az olvasó a művekben, ugyanakkor azonban nem „tematizálandó”. „Van az a híres-nevezetes »kibeszélhetetlen én«. Életének alapvonalait […] »evidenciáit« […] senki ne is nagyon próbálja megmagyarázni […] 1977 nevezetes évében […] jött hozzánk az első veréb.” Ne értelmezzük, hogy mit jelentenek a madarak, mi helyett vannak. Az eseményt követő másfél évtizedben Tandori maga vállalta bezártságban élt, olyan intenzitású és kiterjedt szellemi és fizikai tevékenységben, melynek során majd megteremnek a világirodalom csúcsteljesítményei közé sorolandó szeretet- és halál-írások, virtuóz formakultúrájú versek és prózák: az Arany közép, a (Pótszám), a Londoni Mindenszentek, A Semmi Kéz (1996), illetve a Sár és vér és játék (1983) nagyregény, mely címével is hívja Kosztolányit: „Aki nem szeret senkit és semmit […] az nyugodtan alhat […] de mihelyt szeretünk valakit vagy valamit […] akkor már arra a harctérre kerülünk, ahol halált adunk, és halált kapunk.” (Vér) A Tandori light szövegi hátterére, emocionális mélységére utaltunk, nézzük most már anyagait, játékait és módszerét.

Önértelemező (önreflexív) mű a Tandori light is. Olvashatunk benne keletkezéséről: „A szerző legszebb műveinek […] válogatásáról lett volna szó, melyek az olvasóhoz még közelebb hozhatnák a nem könnyű témákat. »A lelket.« S az eredmény? Maga a REJTELEM megint, tarkasággal […] szerkezettel, mely légi könnyedségek világában megfejtendő, földi súlyokkal terhes.” A megvalósulás vegyeskönyv, a kompozíció diadala a sokféleség fölött. Szerepelnek benne már publikált és új nagy és kisversek, rajzok, kurta műelemzések és esszétöredékek, műhely- és életvallomások; egyebek mellett az érdemi emberi kapcsolatok esélyeiről, az alkotói ambíció ambivalenciájáról: „Nem lehet megírni […] s én nem bírok akarni írni. Tör Hamlet.” Szinte könnyebb megmondani, mi nincs itt. Az érzelgősség ki van zárva. (Pl. humorral, „finomtalan” stílussal: „Kedves veréb, kedves túzok, / arrább, errébb, éppen púzok.”) Magánbeszélgetést, levelet, ha más is érintett, sosem idéz. Önmagát nem kíméli a figuraként megformált privát én. Tandori folyamatosan provokálta irodalomértésünket, szinte minden könyvévével problematikussá tett egy-egy hagyományos fogalmat. Mi a líra? Mi a vers és a próza? Mely esetben tekinthető egy szöveg regénynek? Mi az a költészetregény? Azután rá kellett jönnünk, hogy vele kapcsolatban is lényegileg kell módosítanunk a kérdést – a világáramlatoknak megfelelően, így: Mi a művészet? Több irodalmi művészkönyvében egyszerre él a literatúra és a képzőművészet (s a zenei komponálás) lehetőségeivel. Újításával azt is hirdeti, hogy korai a könyv halálától tartani. A nemzetközi viszonylatban is unikális mintapéldány a Tandori light. A „látszókönyv” felé vezető úton először súlyt vetett az írásjegyekre (gép-klaviatúra, betűtípusok-méretek), azután megdolgozta az írott mondat hangzó és kifejező lehetőségeit (írásjelek, íráskiegészítők, idézések), majd a főszöveg melletti (paratextuális) eszközöket léptette elő (cím-, szerzői név-variációk, alcím, lábjegyzet, tartalomjegyzék, előszó-utószó), és jöttek a kéz közvetlen érzelmi-indulati lenyomatai, az indigósatírozás, a gesztusok-firkák, színes krétás városképek, majd az „irodalmi fejek”.

A szövegköziség posztmodern kultusza után („azt a hetvenes évekre el lehetett intézni” – Tandori) a művészetköziség elvére épít – csaknem teljes kritikai visszhangtalanságban. A sorozatos újítások terepe két hagyományosan rugalmas próza-forma: a krimi és az esszé. A zsalu sarokvasától (1979) A szomszéd banánhalig (2017) sorjázó tanulmányait a „szoros olvasás” egyénített módszerével írja, közel hajolva a kedvelt és tisztelt alkotásokhoz. Hol tudósként analizál, hol művészként ámul egy-egy invenciózus megoldáson. Már a címek is idézetek, sokfelé mutató utalások. A zsalu sarokvasa Thoreau Waldenjében nyikorog, a szomszéd faluba Kafka szereplője nem jut el, a banánhalak Salingernél zabálják halálra magukat.

Tandori pályáján a kezdetektől egyszerre voltak jelen ellentétes tendenciák, az elhallgatás fenyegetettsége (Töredék Hamletnek, 1968), másfelől a zsúfolás (az Egy talált tárgy megtisztításának (1973) hosszabb epikus ciklusaiban). Újabb képződmény a minimalista pontvers. A szomszéd banánhal a már megszokotthoz képest meglepően kevés grafikus helyet tartalmaz, de a halála előtti hónapokban megjelenő utolsó könyvében a kép kizárólagos szerepet kap. Arany János-i színvonalú nyelvművészünk elhallgat: A Nincs beszédülés (2018) – nincs beszéddé válás, szédülés, szédület sincs – lapjain címekkel, névaláírásokkal ellátott szénfirkák – „portrék”: Dosztojevszkij, Aljosa, Mándy, Maigret, Balzac, Csehov, Stendhal, Karamazov… – sorozata alkot írásszerű és regényszerű folyamatot. Ismereteink szerint páratlan mű ez, de sokban hasonlít a tíz évvel korábbi Ördöglakathoz (2007), abban a vonalkódon és a könyv árán kívül minden betű és vonal szabadkézi. Tradicionális képek, izgatott ló-madár skiccek, képregénykék, vissza-visszatérő jelek: -td monogram, ez néhol sírhant és kereszt; kör, gyertya, sakktábla, koponya, homokóra – s hullámvonal. Hérakleitosz folyója, mely egy pillanat múltán a parton álló számára már nem ugyanaz, mi volt.