Kukorelly Endre: TündérVölgy

Korabeli kritikusainak egybehangzó ítélete szerint a TündérVölgy Kukorelly Endre (addigi) legjobb könyve. Az eleinte csak költőként számon tartott szerző első prózai munkájáról írva az értelmezők mindegyike a lelkesedés hangját ütötte meg; akár a regény műfaji kódjait, akár a szorosabban vett poétikai eszköztárat, akár a kötetnek a kortárs művek kontextusában elfoglalt helyét vagy irodalomtörténeti előzményeinek felhasználási módját vizsgálták. A bírálatok egyik visszatérő toposza az úgynevezett „aparegény” műfaja, áramlata vagy műcsoportja, amely akkoriban kedvelt kritikai klisé és komoly kutatások tárgya is volt. Ez az értelmezői megközelítés azonban ma már egyáltalán nem bizonyul hatékonynak, ahogy irodalomtörténeti kategóriaként sem rögzül (a többi hasonló szöveg esetében sem). A TündérVölgy elbeszélőjének szembenézése apja személyiségével – hiába adja e motívum a regényszöveg vázát és szövegszerű keretét is – csak egyike a sűrű hálóba szőtt motívumoknak. A narrátor családjának 20. századi története, gyermekkori traumái, korai szexuális élményei, nőkhöz való viszonya, sorkatonasági tapasztalatai, valamint írói léte és megélhetése ugyanennyire kitüntetett fontosságúak a regényben.

Hasonlóképp tévútra vezethet a TündérVölgy műfaji kódjaira való szigorú rákérdezés. Éppúgy leszűkíti az értelmezést, ha családregényként vagy önéletrajzként olvassuk, mint ha művész- vagy nevelődési regénynek, avagy pont ezek kifordításaként fogjuk fel. Hiszen a TündérVölgy legfontosabb eljárása éppen az, hogy a szöveg minden egyes elemét (motívumokat, képeket, szavakat, mondatokat) az ellentétével együtt jeleníti meg. Kukorelly poétikájában nem csak a jelölt dolgok, események, eszmék, de maguk a jelölők sem rögzíthetők, nem állandók; a fragmentumokból felépülő szövegfolyam ennek következtében egyszerre mutatkozik „autentikus” írásként (önéletrajzként) és annak kiforgatásaként is. Nagyszámú önellentmondása miatt például a szerzői és narrátori funkciót egyesíteni látszó történetmondó is a hagyományosan „megbízhatatlannak” nevezett kategóriába tartozhatna elbeszéléselméleti kiindulópontból – ha szövege poétikai invenciói nem kérdőjeleznének meg minden ilyen dichotómia és szűk kategória fenntartásának lehetősége alól. Az elbeszélő nem csupán újra és újra ismétel – kisebb módosításokkal – bizonyos cselekményelemeket, hanem csaknem bármelyik kiragadott mondatban megfogalmazott állítása kétségbe vonható egy másik, azzal tökéletesen ellentétes, de ugyanannyira érvényes kijelentésével. A saját magának föltett alapkérdései – van-e családi boldogság; van-e szabadság; ha igen, milyen politikai rendszerben élhető meg; érdemes-e megházasodni; érvényesek-e a hazaszeretet generációkon át öröklődő paradigmái és rítusai – ezért maradnak mind megválaszolhatatlanok. Pontosabban: az ezekre adható válasz mindig időleges és lokális, sosem válhat univerzálissá és örökké. (A kérdezés gesztusa viszont nagyon is fontos!) Az egyetlen stabil tudás az, hogy nincs semmiféle stabil tudás – ez a nyelvfilozófiai szkepszis talán a legszélsőségesebb, de még érvényes és felelős poétikává fordítható belátása. Mai, „posztmodern utáninak” nevezhető nézőpontunkból világos, hogy a TündérVölgy tagadó gesztusai és önkorlátozásai ellenére sem fordul át (a „posztmodern” szó korabeli pejoratív jelentésének értelmében) öncélú és egy helyben forgó, játékos szöveghalmazzá. Azért nem, mert – minden látszat ellenére – történetet mesél: a regénynek nem titkoltan történet- és erkölcsfilozófiai (tehát a szövegen kívüli) tétje van, ami nagymértékben összefügg említett nyelvkritikai attitűdjével is.

A sokféle hagyományos műfaj (önéletírás, családregény, fejlődésregény) szétírása és egymás elleni kijátszása mellett a történetszemléletében és etikai kérdésfelvetéseiben megragadható szkeptikus látásmódja teszi a TündérVölgyet a 2010-es évek végén nagy hullámokat vető memoárirodalom alkotásainak – mindenekelőtt Nádas Péter Világló részletek (2017) és Bartók Imre Jerikó épül (2018) című regényeinek – fontos előképévé. E művekkel ráadásul nyelvelméleti kiindulópontja (biztos jelentés nem rögzíthető; egy eseményt vagy életet megírni nem, csak körülírni lehet; az emlékezés is tudatos nyelvi konstrukció), valamint formai eljárásai (töredékesség, az elemek szinte véletlenszerű permutálhatósága) is rokonítják. Másrészről viszont a TündérVölgy számos módon idéz meg romantikus műveket. Címe azonos Vörösmarty egy költői elbeszéléséével, mottói Kierkegaard-tól, Tolsztojtól, Hölderlintől és Kleisttől származnak. A TündérVölgyet az ő műveikhez fűző bonyolult viszonyt a recepció alaposan feldolgozta.

Kukorelly regénye az emlékezés irodalmi megjelenítésének újragondolására tett radikális kísérlet a korai 2000-es évek magyar irodalmában. Nem osztja azon korabeli véleményt, hogy „minden szöveg fikció” (korábbról: „próza az, amit kinyomtatnak”), hanem bonyolultabb (de referenciális) viszonyt feltételez írás és annak tárgya között: „Az van, amit leírok.” Másutt: „A Szondy utca elején vettem egy adag nem rossz ízű csokoládéfagylaltot, három gombóccal. // Három gombócnyi fagylalt, azért három, mert ennyit írtam le.” Nincs akaratlan emlékezés. Az emlék e konstrukcióban egyrészt nem nyelvfüggetlen létező, hanem maga is az írás által jön létre; másrészt minden jogos kétely ellenére az írásban és az emlékben megjelenő dolognak ezeken kívül is léteznie kell: „Az apám jó ember volt, ez egy mondat. én találtam ki. // Ő, függetlenül ettől a mondattól, jó ember, és most már akkor ez is egy mondat, mindentől akár függetlenül, akár nem.” Vitathatatlan hatástörténetében „élet” „és” „irodalom” viszonyára való termékeny rákérdezése, valamint annak regénypoétikává alakítása avatja a TündérVölgyet ma is új értelmezéseket provokáló alkotássá.