Sigmond István: Varjúszerenád

Sigmond István nehezen besorolható szerző. Ennek oka nemcsak regényvilágának és nyelvezetének egyediségében, az abszurd és a groteszk határmezsgyéjén játszó stílusában rejlik, hanem a megkésett írói elismerésben is: a szerzői biográfiából kiolvasható kudarcok sorozata az életműre és annak utóéletére is árnyékot vet, meghatározza a Sigmond-szövegvilágot és a recepció tematikáját is. Az 1969-ben az Árnyékot eszik a víz című novelláskötettel debütáló Sigmond számára az irodalmi sikert és elismerést ugyanis csak a Varjúszerenád című regénye hozza meg. Amikor a második Forrás-nemzedék tagjaként jegyzett író 2006-ban elnyeri az Irodalmi Jelen regénypályázatának első díját, már tucatnyi kötettel rendelkezik, az irodalomkritika azonban egészen addig szórványosan méltatta munkásságát. Néhány, az erdélyi irodalommal rendszeresen foglalkozó kritikus – mint például Ács Margit, Széles Klára, Bertha Zoltán – recenzálják ugyan a köteteit, s bár az Egy panaszgyűjtő panaszai (1971), illetve a Szerelemeső (1979) című regénye ismertebbé teszi a nevét, nagyobb áttörést ezek sem hoznak. A Varjúszerenád sikere hívta fel a figyelmet a történetek egyediségére: arra, hogy szövegeiben a második Forrás-nemzedék tagjaira is (Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Vári Attila) jellemző groteszk és abszurd látásmódhoz a kilencvenes évek második felétől egy ízig-vérig modern, lirizáló és esszéizáló próza határát súroló nyelv társul Sigmond regényeiben. Sigmond szövegei több műfaji keretbe is beilleszthetőek. A ’90 utáni prózaírásban hangsúlyossá váló pusztulástörténetek sorába éppúgy beillenek, mint az én- és tudatregények közé, melyek a görög sorstragédiák, eposzi témák mitikus téridejébe lendülnek át. Emiatt műveiben igen gazdag motívumhálózat szerveződik: ezek lesznek ugyanis azok az állandó elemek, amelyek mederbe terelik az eseményeket, továbbá nemcsak a téridő összevisszaságában segítenek eligazodni, de a szereplők léthelyzeteinek, szétbomló tudatállapotainak metaforáiként is működnek.

A Varjúszerenád nyelvezete, világlátása – noha a kritika többnyire így kezelte – nem előzmény nélküli. Az első novelláskötettől a Varjúszerenádig egységes írói ars poétika húzódik, még ha változik is a nyelv sodrása; tömörebb, balladisztikusabb lesz ugyan a feltérképezett táj, de az emberek és a sorsok ugyanazok. A regényben a szenvedés- és megváltástörténetnek egy sajátosan sigmondi értelmezéséről beszélhetünk. Épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle – ha a teljes pályaművet tekintjük, akkor a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb eltűnését tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését. Sigmond bűnfogalmának többféle értelmezése lehetséges. Korábbi szövegeiben, így például az Egy panaszgyűjtő panaszaiban (1971), a Szerelemesőben (1979) vagy a Félrevert harangokban (1978), illetve korai elbeszélésköteteiben (Valaki csenget, 1971; A kútbamászó ember, 1978) a bűn motívuma még fellelhető. A társadalom/hatalom/közerkölcs mibenléte még működik, így a bűnösség is megragadható, de mindig az egyéni szabadság/morál/méltóság oppozíciójában. Sigmond István világának legfőbb mozgatórugója az, hogy akár a megszemélyesített hatalom szemében, akár morális törvényeink szerint – mindenképpen bűnösök vagyunk. Ez a fajta bűnfogalom Sigmond kilencven utáni prózájában válik végképp központi jelentőségűvé. A Varjúszerenád vagy az Angyalfalva (2008) hősnője/hőse, illetőleg a novelláskötetek narrátora (És markukba röhögnek az égiek, 2003; Csókavész, 2006) már adottnak tételezi bűnösségét; jelenbeli létét már teljesen uralja a bűnhődés állapota, legyen szó az önként vállalt vagy a mások által vezeklésre kárhoztatott állapotról. S akár a konkrétan megragadható, akár a misztifikált bűnfogalom értelmében, a sigmondi szereplők legfőbb mozgatója a bűntől való szabadulás. Ami nem annyira kiútkeresés – hacsak az istenhit keresését vagy az azzal való leszámolást nem tekintjük annak –,sokkal inkább az ember önmagával való, végletesen keserű és kiábrándult szembenézésének lehetünk a tanúi.

A Varjúszerenádban az erősen metaforizált, képszerű nyelv mögött két fő történetszál körvonalazódik: az egyik színtere a szárazság sújtotta falu, ahol a törvényeket, szokásrendet még az ősi babonák, hiedelmek alakítják, a másik színtér egy nevenincs város, illetve annak egy házra, szobára korlátozott tere. E két tér kétféle idősíkot is jelképez a regényben: az egyik a történetmondás jelene, a város és a szoba tere, ahol a regény hősnőjét bezárva tartják. A másik a múltra emlékezés ideje: ahogyan hősnőnk emlékszik a szárazság sújtotta falura (Isten falvára) és az ott történt eseményekre, amelyeknek ő is részese volt, mielőtt apja el nem adta prostituáltnak a városiaknak egy korsó vízért. Mindkét térben hangsúlyos motívum a bűn nélküli bűnösség (nem derül ki, milyen bűnöket követett el a narrátor, csak a bűnhődést látjuk) – a múlt bűneit illetően egyfajta kollektív bűnösséggel találkozunk, melynek szimbóluma a szárazság sújtotta falu. A jelenben pedig a fogvatartó kelti a főhősben a bűnösség képzetét, s ez a megragadhatatlan, bűn nélküli bűnösség készteti arra hősnőnket, hogy elszenvedje az őt ért borzalmakat. A mindent betöltő és átható szárazság motívuma uralja a narrátor által elmesélt pusztulástörténetet, mellyel mind a falu, mind az események irreálissá válnak, tágulnak, s egyfajta bibliai, mitikus dimenziót nyernek – az események valamiféle időn túli időben történnek. A Varjúszerenádban már nincsenek illúziói Sigmond Istvánnak. Nem ad vigaszt a Panaszgyűjtő zárlatában felbukkanó fény, nem hozhat megváltást egy új élet ígérete sem. Marad hát a múlttól és jelentől való együttes szabadulás – a megtisztulás belső, végtelen útja, ahova „magammal viszem a végtelent is, és a dallamot.”