súgó szűrés
keresés

Sigmond István: Varjúszerenád

Szerző
Sigmond István
Kiadás éve
2006
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Alexandra Kiadó
Oldalszám
253
A szócikk szerzője
Demeter Zsuzsa

Sigmond István nehezen besorolható szerző. Nehezen besorolhatóságát nemcsak regényvilágának és nyelvezetének egyedisége, az abszurd és a groteszk határmezsgyéjén játszó stílusa adja, hanem a megkésett írói elismerés is: a szerzői biográfiából kiolvasható kudarcok sorozata az életműre és annak utóéletére is árnyékot vet, meghatározza a Sigmond-szövegvilágot és a recepció tematikáját is.

Az 1969-ben az Árnyékot eszik a víz című novelláskötettel debütáló Sigmond számára az irodalmi sikert és elismerést ugyanis csak a Varjúszerenád című regénye hozza meg. Amikor a második Forrás-nemzedék tagjaként jegyzett író 2006-ban elnyeri az Irodalmi Jelen regénypályázatának első díját, már tucatnyi kötettel rendelkezik, az irodalomkritika azonban egészen addig szórványosan méltatta munkásságát. Néhány, az erdélyi irodalommal rendszeresen foglalkozó kritikus – mint például Ács Margit, Széles Klára, Bertha Zoltán – recenzálják ugyan a köteteit, s bár az Egy panaszgyűjtő panaszai (1971), illetve a Szerelemeső (1979) című regénye ismertebbé teszi a nevét, nagyobb áttörést ezek sem hoznak. A Varjúszerenád sikere hívta fel a figyelmet a sigmondi történetek egyediségére: arra, hogy szövegeiben a második Forrás-nemzedék tagjaira is (Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Vári Attila) jellemző groteszk és abszurd látásmódhoz a kilencvenes évek második felétől egy ízig-vérig modern, lirizáló és esszéizáló, a prózaesszé határát súroló nyelv társul Sigmond regényeiben.

Sigmond szövegei több műfaji keretbe is beilleszthetőek. A ’90 utáni prózavilágban hangsúlyossá váló pusztulástörténetek sorába éppúgy beillenek, mint az én- és tudatregények közé, melyek a görög sorstragédiák, eposzi témák mitikus téridejébe lendülnek át. Emiatt szövegei igen gazdag motívumhálózatba szerveződnek: ezek lesznek ugyanis azok az állandó elemek, amelyek mederbe terelik az eseményeket, illetve amelyek nemcsak a téridő összevisszaságában segítenek eligazodni, de a szereplők léthelyzeteinek, szétbomló tudatállapotainak metaforáiként is működnek.

A Varjúszerenád nyelvezete, világlátása –, noha a kritika többnyire így kezelte –, nem előzmény nélküli. Az első novelláskötettől a Varjúszerenádig egységes írói ars poetica húzódik, még ha változik is a nyelv sodrása; tömörebb, balladisztikusabb lesz ugyan a feltérképezett táj, de az emberek és a sorsok ugyanazok. A Varjúszerenádban a szenvedés- és megváltástörténetnek egy sajátosan sigmondi értelmezéséről beszélhetünk. Épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle – ha a teljes pályaművet tekintjük, akkor a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb eltűnését tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését. Sigmond bűnfogalmának többféle értelmezése lehetséges. Korábbi szövegeiben, így például az Egy panaszgyűjtő panaszaiban, a Szerelemesőben vagy a Félrevert harangokban (1978), illetve korai elbeszélésköteteiben (Valaki csenget, 1971; A kútbamászó ember, 1978) a bűn motívuma még fellelhető. A társadalom/hatalom/közerkölcs mibenléte még működik, így a bűnösség is megragadható, de mindig az egyéni szabadság/morál/méltóság oppozíciójában. Sigmond világának legfőbb mozgatórugója az, hogy akár a megszemélyesített hatalom szemében, akár morális törvényeink szerint – mindenképpen bűnösök vagyunk.

Ez a fajta bűnfogalom Sigmond kilencven utáni prózájában válik végképp központi jelentőségűvé. A Varjúszerenád vagy az Angyalfalva (2008) hősnője/hőse, illetőleg a novelláskötetek narrátora (És markukba röhögnek az égiek, 2003; Csókavész, 2006) már adottnak tételezi bűnösségét; jelenbeli létét már teljesen uralja a bűnhődés állapota, legyen szó az önként vállalt vagy a mások által bűnhődésre kárhoztatott állapotról. S akár a konkrétan megragadható, akár a misztifikált bűnfogalom értelmében, a sigmondi szereplők legfőbb mozgatója a bűntől való szabadulás. Ami nem annyira kiútkeresés, hacsak az istenhit keresését vagy az azzal való leszámolást nem tekintjük annak. Azonban sokkal inkább az embernek önmagával való, végletesen keserű és kiábrándult szembenézésnek lehetünk a tanúi.

A Varjúszerenádban az erősen metaforizált, képszerű nyelv mögött két fő történetszál körvonalazódik: az egyik színtere a szárazság sújtotta falu, ahol a törvényeket, szokásrendeket még az ősi babonák, hiedelmek alakítják, a másik színtér egy nevenincs város, illetve annak egy házra, szobára korlátozott tere. E két tér kétféle idősíkot is jelképez a regényben: az egyik a történetmondás jelene, a város és a szoba tere, ahol a regény hősnőjét bezárva tartják. A másik a múltra emlékezés ideje: ahogyan hősnőnk emlékszik a szárazság sújtotta falura (Isten falvára) és az ott történt eseményekre, amelyeknek ő is részese volt, mielőtt apja el nem adta prostituáltnak a városiaknak egy korsó vízért. Mindkét térben hangsúlyos motívum a bűn nélküli bűnösség (nem derül ki, milyen bűnöket követett el a narrátor, csak a bűnhődést látjuk) – a múlt bűneit illetően egyfajta kollektív bűnösséggel találkozunk, melynek szimbóluma a szárazság sújtotta falu. A jelenben pedig a fogva tartó kelti a főhősben a bűnösség képzetét, s ez a megragadhatatlan, bűn nélküli bűnösség készteti arra hősnőnket, hogy elszenvedje az őt ért borzalmakat. A mindent betöltő és átható szárazság motívuma uralja a narrátor által elmesélt pusztulástörténetet, mellyel mind a falu, mind az események irreálissá válnak, s egyfajta bibliai, mitikus dimenziót nyernek, az események valamiféle időn túli időben történnek.

A Varjúszerenádban már nincsenek illúziói Sigmond Istvánnak. Nem ad vigaszt az Egy panaszgyűjtő... zárlatában felbukkanó fény, nem hozhat megváltást egy új élet ígérete sem. Marad hát a múlttól és jelentől való együttes szabadulás – a megtisztulás belső, végtelen útja, ahova „magammal viszem a végtelent is, és a dallamot.”

Irodalom

Ács Margit, Mit tehet értünk az abszurd? [Sigmond István: És markukba röhögnek az égiek], Kortárs, 2004/ 9.

Ács Margit, A Teremtő közönye, Helikon,2006/18.

Széles Klára, Sigmond István művei és az Angyalfalva, Agria2011/5.

Bertha Zoltán, „Az abszurd az újabb erdélyi irodalomban”, Napút, 2009/1.