A forradalom arca – Egy pesti lány nyomában

A film kiindulópontjául szolgáló emblematikus fotó 1956. október 30-án készült a Múzeum körúton. Fiatal lány és fiú áll szorosan egymás mellett, láthatóan összetartoznak. A kalapos, sármos srác nyakában gépfegyver lóg, a lány arcán kötés. Egyenesen a kamerába néznek: büszke forradalmárok. Tartásuk és tekintetük nyugalmat, magabiztosságot sugároz, míg a mögöttük álló vékony bajuszú, ballonkabátos férfi pisztollyal a kezében, gyanakvó arcával az októberi események kiszámíthatatlanságát, a rájuk leselkedő veszedelmet sugallja. Kékesi Attila dokumentumfilmjében a forradalom ikonikus alakjaivá váló, ám teljesen ismeretlen fiatal pár életútjának rekonstrukciójára vállalkozik. Régóta barátok, vagy a rendkívüli napok sodorták egymás mellé őket? Túlélték-e a forradalmat, s ha igen, hol élnek ma, majd fél évszázaddal a fénykép készítése után? A rendező, aki egyszemélyben operatőre, vágója és producere is az alkotásnak, Balázs Eszter történésszel és Phil Casoar francia újságíróval ered a titok nyomába. Mikor elkezdődik a forgatás, még nem tudják, milyen eredménnyel jár a nyomozásuk; bizonytalan, találnak-e bármit is „szereplőikről”, s ha igen, hová vezet a történetük. Épp ez adja dokumentumfilmjük izgalmát: az anyaggyűjtés a film történetének része, így a néző az alkotókkal együtt halad a forradalmárok életútjának megismerésében, a kutatás menetének fordulatai pedig fenntartják a befogadó figyelmét.

A feltáró munka öt évig tartott, de a filmet nézve nem érzékeljük ezt a hosszú időt. Kékesi jó ritmusban adagolja az információ­kat és feszes, dinamikus történetté rendezi a kutatás eredményeit. Hamar kiderül, hogy míg a srácról csak ez az egy, addig a lányról jó pár fotó maradt fenn, ezért a „nyomozók” figyelme rá irányul. Később megtudjuk, hogy a fiú, Gyuri elesett a harcokban. A történet címszereplő hősének idővel a neve is napvilágra kerül: Sponga Julianna, akit visszaemlékező ismerősei Jutkának hívnak. Neki sikerült Ausztriába menekülnie november 4-e után: a róla készült fénykép is közrejátszhatott abban, hogy el kellett hagynia az országot. A híressé vált alkotás készítője, az amerikai Russ Melcher Budapesten, az eredeti helyszínen meséli el a fotó születésének körülményeit. Véletlenül választotta ki a felkelők közül Jutkát és Gyurkát, akik szívesen álltak az objektív elé. Ez a véletlen mind Jutka életét, mind a róla kialakult képet döntően meghatározta. A Paris Match 1956. november 10-én nyitólapon hozta a fotót Budapesti hősök címmel, majd számos más nyugati lap is megjelentette. A szerkesztők nem gondoltak rá, milyen veszélybe sodorják a forradalom résztvevőit azzal, hogy nyilvánosságra hozzák az arcukat. A szabadságharc leverését követő megtorlások során ugyanis a külföldi lapokban megjelent fotókat az „ellenforradalmárok” felkutatására, majd a perekben tárgyi bizonyítékként használták. Az ott szereplők a kádári propagandában a „lincselő tömeget” személyesítették meg, míg ugyanők a nyugati országokban a szabadság fiatal harcosai­nak jelképévé váltak. Így történt ez Jutkával is: itthon minden bizonnyal halálbüntetés várt rá, míg a határon túl a francia lapnak köszönhetően híres forradalmárként köszöntötték.

A tényfeltárás az Állambiztonsági Szol­gálatok Történeti Levéltárából indul, Ausztrián át a Paris Match archívumán keresztül vezet egy olasz fotóriporterhez: véletlenül ő is lencsevégre kapta a lányt ’56 októberében a felkelők között. Az oknyomozás egy időre megakad, majd a tanácstalanságban a véletlen segíti a stábot, amikor Ausztria helyett Ausztráliába irányítják őket, és itt találnak Jutkáról dokumentumokat (letelepedési engedélyről és egy bolti lopásról). Ebben az országban ér véget a kutatás története. Az egykori forradalmár már nem él; férje és fia elbeszéléséből ismerjük meg, milyen volt Jutka feleségként, anyaként.

Kékesi tényfeltáró dokumentfilmje óhatatlanul felveti a múlt felfedezésének és elbeszélésének problémáját: a fabuláció mértékét. A fotókból, beszámolókból összeállított történet csak egy lehetséges értelmezését adja a választott személy életútjának. A visszaemlékezések torzítanak, ellentmondásosak (a hozzátartozók Ausztráliában például nem sokat tudnak Jutka ’56-os múltjáról, s amennyit ismernek, nem teljesen fedi a korábbi elbeszéléseket), a képek pedig csak egy-egy pillanatot sűrítenek magukba, a köztük lévő kapcsolatot a kutató konstruálja meg. A megismerés határait mutatja a film egyik érdekes része: korabeli fényképek sorozatán pásztáz a kamera, Jutkát látjuk mindegyiken, a harcoló csoportok tagjai között jól felismerhető az arcán lévő kötés miatt. A képek kihagyásos, töredezett tudást nyújtanak; annyi biztos, hogy a lány ott volt a felkelők között, de cselekedeteinek részleteit homály fedi.

A Paris Match címlaplánya hősként él a kollektív emlékezetben, a film azonban nem heroizálja alakját, nem ragaszkodik az ikonikus fénykép üzenetének fenntartásához: egy munkáslányból lett forradalmár, majd emigránsként ismét munkásként élő asszony történetét és egy hétköznapi ember portréját vázolja fel.

A forradalom arca – Egy pesti lány nyomában nemzetközi figyelmet kapott. A tanulságos nyomozástörténet felkeltette a híres francia rendező, Jean-Pierre Jeunet (Amélie csodálatos élete [Le fabuleux destin d’Amélie Poulain, 2001]) érdeklődését, aki utolsó szakaszában producerként támogatta a film elkészítését, és segítségével a francia tévé is vetítette egy rövidebb változatát.