A másik ember iránti féltés diadala

Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor, azaz Igor és Ivan Buharov a kortárs magyar kísérleti film meghatározó alkotópárosa. Szürrealista-dadaista műveik a mozgókép, a képzőművészet és a zene határvidékén állnak, de filmjeikbe irodalmi szövegeket is beemelnek. Első kisfilmjeik, például a Vasárnap (1995), a Hétfő (1996), a Doszvidanja Mama (1997) után a bohém egri főiskolás társakból (Nyolczas István és Vasile Croat, vagyis Horváth László) verbuvált 40 Labor elnevezésű alkotócsoport keretein belül készítik A Program (1998) című nagyjátékfilmjüket. Eközben koncerteket, performanszokat, kiállításokat és szürrealista audiovizuális előadásokat is tartanak. Korai munkáik jellemzője a céhes alkotómódszer: filmjeik szereplői, operatőrei, jelmez- és díszlettervezői, vágói, sőt, forgalmazói is ők maguk.

A másik ember iránti féltés diadala a Buharov testvérek második nagyjáték­filmje. A cselekmény – ha lehet ilyenről beszélni – a csapodár fiatalember, bizonyos Hegyi Imre és az idő végső titkait fürkésző tolókocsis táltos-tudós-álomvadász (Madaras József), továbbá egy titokzatos nyomozás körül forog, amely során néhány öltönyös-napszemüveges ügynök bejárja egy Csajka típusú személygépkocsin a vigasztalan alföldi tájat. Feltűnik a filmben továbbá egy Yugu Parax nevű törpe, egy nehézbúvár és a táltos-vadász lánya, akit először a fehérnépek réme, a Vízibornyú termékenyít meg, később a törpe köt ki egy fához, hogy szájába tömve eljuttassa a hatalom gyakorlóihoz írt politikai pamfletjét.

A hortobágyi hitvilág átszövi az egész filmet. A Magyar népmesék (1977–2011) animációs tévésorozat mesemondója, Szabó Gyula narrálja a váltott (természetfeletti lények által kicserélt) gyermekről és vízibornyúról szóló vészjósló történeteket. A filmnek ez az archaikus rétege szorosan összekapcsolódik a tudós-vadász apokaliptikus próféciájával a fekete katona eljöveteléről. Míg az álomvadász figurája Milorad Pavlics Kazár szótár című szótárregényét idézi, addig a filmben felhangzó versrészletek Nagy László, József Attila költeményeiből valók. A film adózik a zseniális orosz animációsfilm-rendezőnek, Jurij Norsteinnek is: a csecsemővel szaladó ügynök a Mesék meséje (Skazka skazok, 1979) egyik jelenetét kelti életre.

A Buharov-ikonográfia jellegzetes eleme az egyént elidegenítő maszk, amelynek eredete nagyon is profán: Szilágyi és Hevesi első filmjeikben maguk játszották a különböző karaktereket, ezért álarcok mögé bújtak. A fekete katonát megidéző bőrruhás-bőrmaszkos alak visszatér később a Hotel Tubu (2002) című kisjátékfilmben. Buharovék művészetében meghatározó elem a víz: a medence, a mélyén zajló különös eseményekkel, a rituális átkelés a folyón. Filmjeik jellegzetes kelléke a kitömött állat, a titkokat sejtető homályos eredetű fénykép. A kozmikus igazság és harmónia keresése nemcsak a nagyjátékfilmekben, de a kisfilmekben is központi szerepet kap: a Jancsika és a libuskákban (2009) a „kozmosz munkásai” például agyrezgések révén veszik fel a kapcsolatot Jancsival, hogy magukkal vigyék egy szebb világba.

Buharovék álomdramaturgiája meglepő képzettársításokkal építkezik. A hétköznapi, a banális súlyos titkok hordozója. A filmben többször beleshetünk egy lakásba, ahol profán történések zajlanak: egy idősebb nő öltözködik, kutyát dédelget, kártyázik Hegyi Imrével. A voyeurpozíció, a 8 mm-es filmnyersanyag szemcséssége, az elmosódó kép és a zene mégis nyugtalanítóvá teszi a jeleneteket. A posztszocialista banalitás a film végén aztán valami groteszk szörnyűséggé alakul: a háziasszony fekete mágiával hűtlen szeretője, Imre vesztét okozza.

A Buharov testvérek szürrealizmusának nincs igazán előzménye a magyar filmben, alkotásaik inkább a metafizikus film hagyományához, Bódy Gábor, Jeles András, Erdély Miklós vagy Jancsó Miklós filmjeihez köthetők. Grunwalsky Ferenc ugyanakkor vidéki „fauve-oknak”, alulról jött lázadóknak nevezi Buharovékat. Szilágyi és Hevesi újabban a halállal való szinte mániákus foglalkozás miatt mégis inkább „nekrorealistának” definiálja önmagát. Műveik így rokoníthatók az orosz nekrorealista alkotó, Jevgenyij Jufit anar­chisztikus videoművészetével.

A halál valóban központi téma Buharovék műveiben, így A másik ember iránti féltés diadalában is. Ott van a tömött buszon szállított koporsóban, amely fölött a CEC ügynökök mondanak tósztot, ott van a búvár be-bevillanó fényképének sarkában lévő gyászszalagban, a Hegyi Imrét ladikján Kharónként szállító fekete katona evezőcsobbanásában, a kitömött fácán gombszemében, a rendelőben sorjázó röntgenfelvételeken, az ortodox templom freskóin, az elásott csecsemőben, a zsákba varrt és vízbe vetett vízibornyúban is. És persze a főszereplőnek ugyan nehezen nevezhető, de a film végére mégis kitüntetett szerephez jutó Hegyi Imre sorsában is, aki vízbe fúl ugyan, ám egy búvárnak köszönhetően új életet kezd a tágas hortobágyi tájban, s a kamera felé szaladva, majd az égre felpillantva megértheti talán azokat a titkokat, amelyeket rajta kívül semelyik mániákus titokvadásznak nem sikerült a filmben.

Igor és Ivan Buharov szürrealista filmje játék a sci-fi, a horror, a fabula, a buddhista tanmese műfajával. A gyönyörű, humoros, rémisztő, provokatív és szívbemarkoló mű az idő és az élet végső kérdéseire keresi a választ. Ezt pedig csak az álmok és az asszociációk adhatják meg – minden történetnél, minden filozófiánál, minden filmelemzésnél hitelesebben.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala