Ab ovo

Már kamaszkorában elbűvölte a bábani­má­ció Cakó Ferencet, aki ekkor kötött személyes ismeretséget a magyar bábfilm mesterével, Foky Ottóval. Évekkel később nyílt lehetősége, hogy Foky mellett elhelyezkedjen a Pannónia Filmstúdióban, miután grafikusként végzett a Képzőművészeti Főiskolán, s diákévei alatt amatőrfilmesként olyan díjazott munkákkal próbálta ki magát az animációs film területén, mint a Petőfi (1973) és az Ókulária (1974). Mentora szárnyai alatt sajátította el Cakó a szakmai fogásokat, s tervezőként, animátorként, majd rendezőként vett részt a hazai animáció formálásában.

Cakó gyurmasorozatai (Sebaj Tóbiás [1982–1985]; Zénó [1985–1988]) és egyedi gyurmafilmjei (köztük az Autótortúra [1982], A róka és a holló [2003] vagy a Randevú [2004]) a gyurmaanimáció más hazai képviselőihez hasonlóan komikus jellegű – leginkább burleszkszerű, olykor szatirikus – munkák. A bábanimációban újdonságot hozott a rendező: az 1982-es Ad astra nyomdokaiba lépve a rendszerváltás után készült Cakó-bábfilmek egyáltalán nem mesei jellegűek. Húsbavágóan komoly és komor elmélkedések egyén és társadalom viszonyáról, temérdek kultúrtörténeti utalással: az antik jelképiségtől (Labirintus, 1999) a biblikus motívumokon át (Vízió, 2000) a kafkai parabola és az orwelli negatív utópia megidézéséig (Arc, 2007).

A stop-motion animációk folytatása mellett Cakó kidolgozott egy nálunk teljesen egyedinek számító képalkotási módot is. A fordulópontot az 1987-es Ab ovo jelenti: az alkotó itt alkalmazta először a munkásságától azóta elválaszthatatlan anyagot, a homokot. Az animációs film történetében homok­animációval korábban a kanadai Caroline Leaf kísérletezett; tiszteletbeli hazai előzménye pedig Varga Csaba mosóporba rajzolt ábrákat animáló rövidfilmje, a Változások-változatok (1977). Cakó számos alternatív anyag kipróbálása után találta meg a homokot, hogy vele-általa hozzon létre alulról világított üveglapon megformált ábrákat, amelyeket kezével (vagy ritkábban eszközökkel) módosít a képsorok létrehozása során. A homokanimáció olyan „folyékony”, szüntelen átalakulásban lévő, finom árnyalatokkal és a mozgásfázisok közötti puha átmenetekkel teli képi világot eredményez, amely emlékeztethet ugyan a rajz- és festményanimációk hasonló vizuális kifejezőeszközeire, de egészen egyedi látványt kínáló, az improvizáció lehetőségével is kecsegtető animációs forma. Mindezt már az Ab ovo képsorai is ragyogóan tanúsítják.

Cakó Ferenc keze alatt nem annyira narratív módon, mint inkább költői asszociációs logika alapján következnek egymásra – és még inkább egymásból – a képek s a képsorok, jóllehet nagyszabású történetet is felfedezhetünk a homokképek áradata „mögött”. Ilyen értelemben az Ab ovo az Annecy-ban díjazott Ad astra szellemi folytatása, s megelőlegezi Cakó bábfilmjeinek világát is. A Horatiusra visszavezethető címből kiindulva (a mitológiai utalást magába rejtő latin mondás szerint „a tojástól kezdve”, vagyis a legelejétől kibontva), az Ab ovo nemcsak az egyén életútját, de akár a nagybetűs Emberiség szimbolikus útját is összesűríti. Képanyaga hol archetípusokat sorol elő (kitüntetetten a fa és a madár jelképeit), hol a modern alaklélektan ábráit juttatják eszünkbe (mint a pár csókját láttató beállításban, amely a híres Rubin-serleget idézi). Az egymásra találás eufóriáját és az új élet keletkezését, majd a föld termékenységét megjelenítő idilli részleteket zaklatott és borúlátó képsorok követik. Az eltiprás és az elnyomatás megjelenítése során Cakó nemcsak a homokábrák keletkezésének és felépítésének mestereként mutatkozik meg, de szétfúvásuk, elmosódásuk, elpusztításuk megjelenítésében is nagy kreativitásról tesz tanúságot. Következetes kompozíciós logikára is felfigyelhetünk: az átlós mozgásirányok élesen szembeállíthatók a békés részletekhez társuló centrális kompozíciókkal, a kavargások pedig nyugtalanító örvényléseket eredményeznek.

Az Ab ovo nem csupán virtuóz módon animált homokrajzokból áll, utolsó harmadában térbeli figura emelkedik ki a rozsdavörös homoksivatagból. A homokfelületű figura nekivág a maga útjának, de láthatatlan lábak (a mindenkori „többiek”) elsodorják, a földbe nyomják, széttapossák. A szétporladás érzékletes megjelenítése Cakó egyik példaképe, Jan Švankmajer pusztulásvízióit idézi, s a gyurmatestek szétmállásával még direktebben utal majd a cseh mesterre az Ab ovo ikerműve, a gyurmát a szénpor animálásával váltogató Ad rem (1989). A zárszó azonban nem a megsemmisülés döbbenete, ellenkezőleg, az új kezdet ígérete: a hamvaiból újraéledő főnix szimbolikája juthat eszünkbe a porból fölemelkedő (újjászülető) emberalakot látva.

Az Ab ovo nagy nemzetközi sikert aratott: Cannes-ban és Annecy-ban egyaránt a legjobb rövidfilmnek járó díjjal tüntették ki. Alapja lett Cakó további homokanimációs filmjeinek, melyek közül a Hamu (1994) ugyancsak kiemelkedő fogadtatásban részesült: Berlinben megkapta az Arany Medve-díjat. Ha lehet, még a míves homok­animációknál is nagyobb feltűnést keltettek-keltenek a művész élő homokanimációs show-műsorai: 1996-ban a világon elsőként vállalkozott arra, hogy közönség előtt, kivetítve rajzolja-alakítsa a homokot – leginkább komolyzenei kísérettel egybekötve. A világhírűvé vált Cakó-féle homokanimációs performansz a magyar mozgóképkultúra igazi unikuma: egyfajta összművészeti produktum, amelyben képzőművészet, mozgókép, animáció és zene olvad össze.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala