Emlékezés az emberre

A mozgókép története során számos gondolkodó adott hangot azon véleményének, miszerint a film és a halál kivételesen intim viszonyban áll egymással. Ha a fotográfia mindig a halál történetét meséli a pusztulásra ítélt dolgok regisztrálásával (Roland Barthes), úgy a film másodpercenként huszonnégyszer „szüli újra” ezt a halált (Laura Mulvey), hogy aztán műről műre megsokszorozza: a mozi minden más művészeti ágat – még a 19. századi csatajelenetek festőit is – megszégyenítő mennyiségben termeli a hullákat (Jean-Claude Carriére). Ugyanakkor a mozisötétben vibráló visszfények tapasztalata maga is értelmezhető egyfajta halálélményként: a képek és hangok által beszippantott néző lényegében eltűnik és kivonódik az életből (legalábbis így gondolta Jean Cocteau és Norman Mailer). Az iparszerű tömeggyilkosságok korának tömegművészetében esszenciális témának mutatkozik az ember pusztulása; az élet és a mozgás illúzióját keltő médiumnak centrális kérdést jelent a halál.

Ez a téma és ez a probléma kevés filmkészítőt izgatott olyan intenzitással, mint Jelenczki Istvánt, aki lényegében a halálkultúra vizsgálatának szentelte pályája meghatározó éveit. A képzőművészeti és fényképészeti projektjei mellett főként dokumentumfilmeket rendező Jelenczki – aki már első fotósorozatában is egy idős ember halál utáni perceit rögzítette – a hazai mozgókép legfőbb tanatológusa: fiatalon elfekvőkről és az eutanáziáról forgatott filmet (Fekete-fehér – Halálkalligráfia, 1977–1996; Haláljog I–II., 1993), később a halál kultúrájának legfőbb hazai kutatójáról, Polcz Alaine-ről rajzolt mozgóképes portrét (Úton a halállal I–II., 2009), újabb műveiben pedig a nemzethalál kérdéskörét is alaposan megvizsgálta (Háború a nemzet ellen I–IV., 2011; Nem, Nem, Soha! I–IV., 2021). „Alkotásaim egyre mélyülő stációk a halálhoz vezető úton” – írja önmagáról egysoros ars poeticájában. Ezen a művészi úton kiemelkedő „stáció” az Emlékezés az emberre kísérleti filmje, amely a dokumentumfilmeknél személyesebb módon, átfogó víziót közvetítve fogalmazza meg az alkotó viszonyát az elmúláshoz.

Jelenczki sötét csillogású filmverse a Balázs Béla Stúdióban készült, s kétségkívül hűséges a műhely szelleméhez: legkivált Tóth János (Study, 1974), Tímár Péter (Raszter, 1979; Freskó, 1984) vagy Szirtes András (Madarak, 1981; Napló no. 4, 1984) polifonikus filmkísérleteit idézi meg. Ezek a lírai filmek többnyire meghatározó formaelvvé avatják a kép többszörös expozícióját – s Jelenczki művében szintúgy ez a jellegadó stíluselem. Az Emlékezés az emberre markánsan elkülönülő világokat kapcsol össze az egymásra fényképezés révén: a természet alapelemeit (a tüzet és a tengerhullámokat) a hullaház látványával, a halszemoptikával készült városi képeket a szimbolikus alámerülés stilizált szekvenciáival hurkolja össze. Ez a heterogén képáradat egy emberi holttest köré épül, amely a cselekmény során szó szerint és figurálisan is megnyílik: a boncolás feltárja a corpus mélységeit, miközben minden egyéb látvány rávetül és általa értelmeződik. Jelenczki néhol szó szerint belefényképezi az őszi erdőt vagy a budapesti városképet a testbe vájt lyukba: a fekete bordák boltívei alatt sétálnak a járókelők; a mellkasban, a szív és a tüdő helyén keletkező űrben bonyolódik a mindennapi élet. Az emberi holttest magába foglalja a természet teljességét, a Napot és a Holdat, benne rejlenek a profán hétköznapok és a szakrális dimenziók.

De a holttest látványa maga is egyfajta seb: a hétköznapok és a valóság törése, amely visszavezet minket elfelejtett anyagi létünkhöz. Az Emlékezés az emberre a behatolás, a feltárás és a (mélységekbe, a testbe történő) alámerülés folyamatát vezeti elő, s mindvégig szorongató és iszonyatos élményként ábrázolja azt. Koromsötét vagy rőt falak mellett, bizonytalan, borongó mélységek felé kúszik a kamera, a lépcsőkön olykor vérfolyam zúdul alá, a hangsávon sikolyok színezik a lomhán lépegető basszushangokat (amiről akár a Ragyogás [The Shining, Stanley Kubrick, 1980] borzalmai is eszünkbe juthatnak). Hortobágyi László nyomasztó-csikorgó szintetizátorzenéje és a bátran felülfestett, kék-vörös képvilág a nyolcvanas évek posztmodern glamúrjával vonja be Jelenczki filmjét, miközben egyfajta indusztriális esztétikát is kölcsönöz neki. A rémületkeltés mozgóképes kódjai a polifonikus versfilmek technikáival vegyülnek, s talán legelsősorban ez a baljós költőiség tünteti ki a filmet: a fekete galamb és az emberi agy képi rímének rejtélye, a faágak és a hullapóz vizuális szintézise, vagy az a különösen szép pillanat, amikor egy visításra komponált átélezés kettészeli a holdnak látszó fénypászmát.

Az Emlékezés az emberre a Balázs Béla Stúdió utolsó korszakának míves és invenciózus munkája, egyúttal a magyar filmtörténet egyik emblematikus halálfilmje. Ha a világfilmben keressük rokonát, leginkább az amerikai avantgárd klasszikus tétele, Stan Brakhage bonctermi dokumentuma, a The Act of Seeing with One’s Own Eyes (1971) mérhető hozzá. De Jelenczki – Brakhage-dzsel szemben – nem önmagáért, a (kamera)szem átlényegítő erejét demonstrálva fürkészi a holttest maté­riáját és az élettelen hús érzéki textúráit, hanem megpróbálja beleírni, rátükrözni az emberi tapasztalat teljességét: ebben a filmben – a fagyott képeket életre galvanizáló mozi affinitásának megfelelően – a halott az élet jelévé válik.