Fehérlófia

A János vitéz (1973) óriási sikere ellenére is rögös út vezetett Jankovics Marcell második egész estés rajzfilmje, a Fehérlófia megszületéséhez. A rendező eredetileg – felhasználva (nép)mesékkel és mítoszokkal kapcsolatos elmélyült kutatásait – olyan mesefilmet tervezett, amelyben szintetizálni kívánta a mesék képzeteit az örök körforgásról. A tervet nem támogatta a Pannónia vezetősége, s az alternatívaként benyújtott népmesék közül a Fehérlófia ötlete kapott zöld utat. A kivitelezés munkálatai sem mentek könnyen, a rendhagyó stilisztikai megoldások az alkotócsapatot komoly kihívások elé állították.

A Fehérlófia szorosan kapcsolódik a János vitézhez és az 1977-ben megkezdett Magyar népmesék-sorozathoz (amelyben Jankovics évtizedeken át főrendezőként vett részt), ám merészen eloldódik valamennyitől. A János vitézre emlékeztet az aktív és cselekvőképes főhős figurája (mindkettejüknek Cserhalmi György kölcsönzi a hangját), csakhogy a Fehérlófiában kezdettől fogva mitikus (nem pedig idővel emberfelettivé váló) figurát láthatunk, a Magyar népmesék stilizált figura- és térábrázolása pedig radikálisabbá válik a Fehérlófia képsoraiban.

Történetében a Fanyűvőnek és Fehér­lófiának is nevezett naphérosz az anyjától, a fehér kancától gyerekkorában hall a sárkányokról, akik leigázták a világot, és magukkal vitték a királylányokat az alvilágba. Elhatározza, hogy felnőve legyőzi a szörnyeket. Ereje teljében csatlakozik fivéreihez, Vasgyúróhoz és Kőmorzsolóhoz: hárman kutatják fel az alvilág kapuját, amelyet a bajkeverő törpe, a Hétszünyű Kaponyányi Monyók segítségével lelnek meg. Az alvilágba alászálló Fanyűvő megküzd a rémekkel, kiszabadítja a leányokat, de a felvilágba csak a Griffmadár segítségével tud visszajutni. A helyreállított világrendben Fanyűvő elfoglalja trónját kedvese, a legszebb királylány oldalán, s valamennyien békességben élhetnek.

A Fehérlófia történései kifejezetten lassú ritmusban bontakoznak ki, a cselekményépítést a ciklusok, az ismétlődések szervezőelve határozza meg. A nyolcvanperces rajzfilm eseményeiben – de még visszatérő szófordulataiban is – alapvető jelentőségűek a hármas ismétlődések, legyen szó a főhős három fázisból álló táplálásáról, a hősök három találkozásáról a Monyókkal, vagy éppen a varázsszakállból kovácsolt kard (harmadik nekifutásra sikeredő) létrehozásáról. Természetesen ebbe a sorba illik a legdrámaibb és leglátványosabb cselekményelem halmozódása is: a három ritualizált összecsapás Fanyűvőt egyre nagyobb megterhelésnek veti alá, amint először a háromfejű, utána a hétfejű, végül a tizenkétfejű sárkánnyal vív élethalálharcot.

A körforgás koncepciója nemcsak a cselekményvezetést uralja, a figura­ábrázolásban is meghatározó jelentőségű. Valamennyi archetípusszerű szereplő kozmikus-természeti jelenségek megtestesítője. A fivérek a Nap stációit, a királykisasszonyok az évszakokat képviselik: az aranyragyogású Fanyűvő a pályája csúcsán álló, delelő Nappal azonosítható, a zöldes Vasgyúró a felkelő, a vöröses Kőmorzsoló a lenyugvó Napot szimbolizálja, Rézhajú Őszszépe, Ezüsthajú Tavaszszépe és Aranyhajú Nyárszépe nevei pedig magukért beszélnek. Az Esőkirály és a Hókirálynő alakjával folytatható a sor: utóbbi alakváltozatában, a cselekmény kezdetén kulcs­sze­repet betöltő Fehérlóban sűrűsödnek a tél jellegzetességei (hó és jég). A jelképes szereplők palettáján különös színt képviselnek a sárkányok: a rombolás archetipikus figuráiban felfedezhető a modern kor borzalmainak megjelenítése is – a hétfejű sárkány világháborús fegyverarzenálként gördül előre, a tizenkétfejű felhőkarcoló-­kolosszusként tornyosul a főhős fölé.

A jelképes figurakészlethez és ritualizált cselekményhez társuló stílusvilág kivételesnek mondható nemcsak a magyar, de az egyetemes animációsfilm-történetben is. A Fehérlófia olyan egységesség elérését célozza, amely kevéssé megszokott az egész estés animációkban, sokkal inkább jellemző az egyedi (rövid) animációkra. Ennek jegyében a rajzfilmfigurákat – szemben a rajz­animációk zömével – nem veszik körül kontúrvonalak, az alakok egységes egészet alkotnak a hátterekkel. A Fehérlófia – folytatva és radikalizálva a János vitéz színstilizációját – a színek lüktetésében lenyűgözően gazdag látványvilágot kínál (Jankovicsot Goethe színkör-koncepciója is inspirálta), s a színek hullámzása rendre a figurák metamorfózisával ötvöződik: ez a kettősség folyamatos változásban és pulzálásban tartja a képelemeket (a vizualitás kidolgozásában ki kell emelni a háttértervező Hegedűs 2 László és a színekért felelős Richly Zsolt érdemeit is). A Vajda István által szerzett bizarr zenekíséret pedig, amely a tibeti rituális kántálásokat vette alapul, inkább zörejszerű hanganyag, semmint valódi zene – a Fehérlófiában zene és zörej egybemosódnak. A hangtípusok közötti határelmosódás a beszédhangra is kiterjeszthető; dominálnak a filmben a zenei jellegű és/vagy zörejszerű beszédhangok: andalítóan, ringatóan szólal meg Szemes Mari (Fehérló szerepében) és Szabó Gyula (az erdei öregként), míg a sárkányok géphangon dörögnek (Dr. Tóth Szabolcs). Kép és hang ilyetén stilizációjának köszönhetően a Fehérlófia úgy hat, mintha megelevenedett álom lenne.

Jankovics „avantgárd mesefilmje” itthon szerény sikert aratott, legalábbis a Pannónia szokványosabb meseanimációihoz képest – nézőszáma mindazonáltal megközelítette a félmilliót. Időközben kultuszfilmmé vált, itthon és külföldön egyaránt: 1984-ben.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala