Gombnyomásra

A hetvenes évek elején a magyar animációs film számos alkotója riportokat, valós szituációkból származó szövegeket használt fel egy vagy több művében. Szoboszlay Péter egy házmester rádióműsorban elhangzott hátborzongató monológját rekonstruálta a Rend a házban (1970) hangsávjában; Kovásznai György anima verité-filmje, a Körúti esték (1972) eredeti helyszíneken rögzített beszédek részleteivel társította kép­anyagát; Vajda Béla kollázsfilmje, a Pléh-boy (1973) képsorai alatt pedig eredeti rádiós riport hallható. Ebbe a sorba illik, de ki is lóg innen a szociografikus animáció azon változata, amelyet Macskássy Kati dolgozott ki Gombnyomásra című 1973-as alkotásában.

A rendező a magyar rajzfilmgyártás megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerző Macskássy Gyula lányaként úgyszólván beleszületett az animáció világába, jóllehet a hatvanas évek során a Pannónia Filmstúdióban végzett munkája mellett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kitanulta a vágó szakmát is. Első animációja, a vegyes technikával készült – rajzanimációt és kollázst használó – Mi lenne Budapesten, ha… (1970) Örkény-adaptációja a groteszk humorú animációk sorába illik, hozzá képest a Gombnyomásra minden értelemben radikális váltást jelent. Ugyan gyereknarrátort és gyermeki szövegeket korábban Szoboszlay Péter egyes animációi is alkalmaztak (Ha én felnőtt volnék, 1966; Aki bújt, bújt, 1968), Bleier Edit műve, a Milyen a Balaton? (1968) képi világa pedig gyerekrajzokat is felhasznált, a Gombnyomásra a gyerekhang, -szöveg és -rajz olyan összekapcsolását kínálta, amilyenhez foghatót Macskássy Kati előtt senki nem csinált a magyar animációban. Azóta is kevesen léptek a nyomába: alighanem a 2010-es vörösiszap-katasztrófát bemutató, Gyerekek vörös tájban című Szoboszlay-animációt (2013) említhetjük a legfontosabb követőjeként.

Orosz Anna Ida a Macskássy Kati-féle szociografikus animációt az 1969-ben, a Filmkultúra hasábjain megjelent Szo­ciológiai filmcsoportot! című kiáltványban megfogalmazott alapelvekkel hozza rokonságba, azok megvalósulásának példájaként értelmezi. A Gombnyomásra című animációval kezdődő filmek sorát tudományos tanácsadók, szociológusok segítették (Ajtony Árpád, Makara Péter, Hankiss Elemér), s elkészítésüket kiterjedt kutatómunka előzte meg. A rendező és munkatársai hónapokon – olykor akár egy éven – át válogattak gyerekrajzok és (kis)iskolások által írt fogalmazások ezrei közül. Ám az alkotásmód legrendhagyóbb mozzanata minden bizonnyal az, hogy a filmek létrehozásába bevonták magukat a gyerekeket is: a fogalmazások alapján az előre megírt szövegeket ők mondják fel a hangsávon, a rajzok animálásában pedig tevőlegesen részt vettek. A Macskássy Kati-filmek tehát rengeteg gyermeket tettek bizonyos értelemben társ­alkotóvá, s új értelmet adtak a „gyermek­animációnak”: esetükben nem a felnőttek által gyerekeknek gyártott mozgóképekről van szó, hanem gyerekek részvételével a felnőtteknek – s a felnőttekről – készített művekről. Macskássy Kati doku-animációi a gyerekrajzokon és a gyermeki gondolatfutamokon keresztül a felnőttvilág anomáliáit térképezik fel: „Sok mindent ki lehetett mondani, talán többet azzal, hogy ezt nem én mondtam, hanem a gyerekek” – idézte fel a rendező.

Mindezek a jellegzetességek először a Gombnyomásra esetében álltak össze, ám legalább két szempontból ez a film még másként működik, mint a későbbi Macskássy Kati-animációk. Itt a háttérben finoman megbúvó, kissé szorongáskeltő zene (Jeney Zoltán szerzeménye) végig egységes kísérete a képeknek, a további filmek zeneanyaga töredékesebb és hangnemében változatosabb. Még fontosabb különbség, hogy a Gombnyomásra az életkorok alapján tagolja a filmet önálló blokkokra: így először a három–hat évesek, majd a hat–nyolc, utána a tíz, végül a tizenhárom–tizennégy esztendős gyermekek rajzait láthatjuk, szövegeit hallhatjuk. A további Macskássy Kati-filmekben nincs efféle – talán kissé mechanikusnak tűnő, ám egyúttal összefogottabb szerkesztésmódot eredményező – tagolás, bennük a képek és a szövegek halmozódása nincs ilyen módon egységbe rendezve.

A film fő kérdése, hogy milyennek képzelik jövőjüket (illetve általában a jövőt), családjukat, későbbi életüket a gyerekek. Miként a filmet nyitó felirat is közli, rendre visszatérő képzet és szófordulat szövegeikben az, hogy „gombnyomásra”. Az óvodások mondókáiban és rajzain még felbukkannak mesei motívumok (valaki királylány szeretne lenni, más várban képzeli el a jövőjét), ám minél idősebb gyerekek szólalnak meg, annál nagyobb teret kap jövőképükben a gépesítettség, sőt konkrétan a robotok alkalmazására épülő társadalom körvonalazódása. Ezek a sejtelmek és a jövő szürkeségét előrejelző egyéb képzetek szinte a negatív utópiákat idézik meg, élen az olyan kijelentésekkel, miszerint a robot az „egyetlen ember a családban, akit szeretek, hiába gép”, vagy hogy valaki élelmiszerboltvezető-helyettesi állásról szőtt álmokat dédelget…

Akárcsak a Gombnyomásra, a rendező további főbb doku-animációi is jól körülhatárolható kérdés(ek)re adott válaszok, vagy akár töprengések és ábrándozások köré épülnek. A „Nekem az élet teccik nagyon…” (1976) komlói cigánygyerekek levelei és rajzai alapján mutatja be, milyenek az életkörülményeik. Az Ünnepeinkben (1981) a gyerekek azt magyarázzák el (sokkal inkább félre), melyik ünnep mit jelent. A Mit vinnél magaddal? – Egy másik bolygó (1986) csokorba gyűjti, hogy a gyerekek kit, mit, illetve milyen szimbolikus értékeket vinnének magukkal egy másik planétára. A Van itt jó is, rossz is (1998) arra kíváncsi, hogy miért jó – vagy éppen kevésbé jó – Magyarországon élni.