István, a király

A nyolcvanas években az MSZMP vezetői újabb reformokkal próbálták megerősíteni a meggyengült életszínvonal-alkut, ám a társadalom széles körét érintő gazdasági válság és a politikai ellenzék erősödése meggátolták a mentőakciót. Sokak szerint az államszocializmus válságának évtizedében a magyarok rendszerváltozásba vetett hitét az István, a király alapozta meg. A hazai beatkultúra két meghatározó előadója, Bródy János és Szörényi Levente Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján írta meg a rockmusicalt, amelynek 1983. augusztus 18-án volt az ősbemutatója a budapesti Városligetben. Koltay Gábor ezt az előadást „dokumentálta”. A darab hatalmas közönségsikert aratott, azonban a korabeli kritikák elmarasztalták a filmet egyrészt azért, mert videoklipes stílusa (gyorsvágások, lassítások, speciális effektusok) megmásította az eredeti mű atmoszféráját, másrészt ennek az állításnak némileg ellentmondva azért is kritizálták az István, a királyt, mert nem film, csupán „lefilmezett színpadi előadás”. A moziváltozat közelképei viszont gyarapítják az előadást: kiemelik a színészek arcjátékát, így sokkal személyesebbek, átélhetőbbek a főhősök szenvedélyes dalai.

Akárcsak az amerikai rockmusicalekben (Norman Jewison: Jézus Krisztus Szupersztár [Jesus Christ Superstar, 1973]; Miloš Forman: Hair, 1979), az István, a királyban is a teljes hosszukban elénekelt dalok és a szimbolikus táncok viszik előre a cselekményt, sőt ebben a filmben nincsenek hagyományos dialógusok sem. Bródy János és Szörényi Levente a nyolcvanas évek populáris könnyűzenei stílusaiban írták meg a zeneszámokat, és a főszerepeket népszerű színészekre, illetve pop- és rocksztárokra osztották. Klaniczay Gábor rámutatott arra, hogy a konszolidációt képviselő Istvánhoz kötődnek a szelídebb rockszámok, míg Koppány pártján állnak a hazai „lázadó rockzene” sztárjai (Vikidál Gyula, Deák „Bill” Gyula, Nagy Feró). Igaz, a Koppányt eljátszó Vikidál ekkoriban már a szocialista zeneipar „popcézárja”, az Erdős Péter által létrehozott „munkásrock” formációban, a Dinamitban énekelt. Hasonlóan ellentmondásos maga az István, a király is: címszereplő hőse egyszerre a magyarokat Európába vezető király és a szabadság eltiprója.

Mátyás Győző szerint a darab többek között azért aratott sikert, mert a magyar társadalom számára nemzeti üggyé vált a diktatúra évtizedei alatt perifériára szorított uralkodó mítoszának rehabilitációja. A Kádár-korszakban augusztus 20-a elsősorban az 1949-es sztálinista alkotmány ünnepe volt. A hivatalosan az internacionalizmust propagáló pártállam elhatárolódott a nacionalista, Szent Istvánt ünneplő Horthy-rendszertől. Ezért forradalmi tettként értékelhető, hogy a filmben István a magyarok egységéről, Koppány a szabadságáról énekel, amely erősítette a közönség tagjaiban az együvé tartozás érzését. Ráadásul később elterjedtté vált az a nézet, hogy az európai integráció mellett kiálló István és a „Rabok legyünk, vagy szabadok?” kérdést feltevő Koppány drámája a rendszerváltozás egyik fontos előzménye. Az István, a király címszereplője azonban csak a felszínen szabadelvű, rendszerváltó nemzeti hős, mert mint arra a pogányok szószólói is rávilágítanak, idegen katonákat hív be, és a tradicionális magyar kultúrát eltüntető kereszténységet adaptálja, hogy megszilárdítsa hatalmát az ősi törvények szerint Géza fejedelem jogos utódával, Koppánnyal szemben. Az ifjú királyt manipuláló édesanyja, Sarolt kifejezetten zsarnoki karakter, aki nem hajlandó kegyelmet adni az egyébként nem is pogány, hanem görögkeleti keresztény vezérnek. Ezek a problémák a mindent eldöntő csatában még látványosabban megjelennek: az István jelképét viselő, felfegyverzett lovagok („a karhatalom”) katonás rendben vonulnak a fegyvertelennek ábrázolt pogány „tüntetők” leverésére. Maga Koppány pedig olyan forradalmár, aki a Kádár-korszakban szovjet megszállás alatt álló magyarok számára is fontos, releváns ügyért küzd. „Bűnt kiáltanak, hol szabadságát védi az ország! […] Pogány itt mindenki, ha velem tart, s nem Istvánnal” – énekli a vezér, mire ellenfele így válaszol: „Fogadd el Rómát!” Ha a „Rómát” helyére behelyettesítjük a „Moszkvát”, Koppány szavait pedig a kádári alaptézis, az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” mellé helyezzük, a 11. századból átlépünk a „létező szocializmus” korszakába. A pogány népfelkelést német lovagokkal vérbe fojtó király, illetve az őt irányító Sarolt az 1956-ban a szovjetekkel kollaboráló és a forradalmi Nagy Imre-kormányt eláruló Kádár Jánossal, míg az ország szuverenitásáért kiálló, majd elbukó Koppány ötvenhat mártírjaival állítható párhuzamba. Bár a csata után a győztesek a meg­gyil­kolt vezérért és elesett híveiért gyertyákat gyújtanak, a cselekmény végén a tűzijátékok István győzelmét ünneplik, így Koltay Gábor műve – talán az alkotók szándéka ellenére – szimbolikusan a szovjet támogatással létrejött, illegitim Kádár-rendszer mellett áll ki. A korabeli nézők éppen azért nem látták ezt a problémát, mert mint arra Mátyás Győző is rávilágított, az államszocializmus évtizedei alatt „torz volt a nemzettudat” és a társadalom történelemképe. „Ez az ország élni akar és felejteni!” – fogalmazza meg István a kádári emlékezetpolitika legfőbb célját, a kollektív felejtést Boldizsár Miklós drámájának végén. Tiltások és tabuk árnyékolták be a nemzeti identitás alapját képező Szent István-évforduló ünneplését, a nézők azért sem gondolhattak a Koppány–Nagy Imre párhuzamra, mert az „ellenforradalomként” ismert ötvenhatot mint „népfelkelést” és a forradalom 1958-ban kivégzett miniszterelnökét is csak a rendszerváltozás éveiben rehabilitálták nyilvánosan.