Mielőtt

Kovásznai György színre lépése, vagyis a hatvanas évek dereka óta a magyar animációs film egyik legfontosabb vonulatává érett a képzőművészeti igényű alkotások sora. Nem csupán a Pannónia Filmstúdió budapesti „főhadiszállásából” kikerült művekben mutatható ki ez a vonulat; a kecskeméti műterem, majd a később önállóvá váló Kecskemétfilm berkein belül legalább ilyen markáns törekvés a képzőművészeti animáció ápolása. A kecskeméti egyedi filmek között kezdettől fogva felfedezhetők ilyen produkciók; egyes alkotók néhány munkával gyarapították a sort, mások évtizedekig az áramlathoz tartoztak. A teljesség igénye nélkül, említhető Molnár Péter (Majd a tisztáson, 1982), Hegedűs 2 László (Mujkalo Zlotari – Cigányballada, 1983), Homolya Gábor (A harmadik, 1987), Miklós Árpád (Ekhó, 1990), Szilágyi Varga Zoltán (Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat, 1992), Neuberger Gizella (Arcra arc, 1994) vagy éppen Orosz István (A rajzoló, 2014).

A képzőművészeti animáció kecskeméti „ágának” egyik legemblematikusabb alkotója Ulrich Gábor, aki az ezredfordulót követően tucatnyinál is több rövidfilmet készített. Ulrich a tervezőgrafika és a tipográfia felől érkezett az animációhoz, a Kecskemétfilm gyártásvezetője, Vécsy Vera invitálására. Az Idegen testbe (2002) bár animációs tapasztalat nélkül – ahogy Ulrich több helyütt emlegeti: az amatőrök „boldog gátlástalanságával” és felfedezőkedvével – vágott bele, alkotása megalapozta további filmjei vizuális világát, ritmikai jellemzőit és tematikai vonzalmait egyaránt. Munkamódszerében is kijelölte a saját utat: hasonlóan Reisenbüchler Sándor és Tóth Pál egyedi filmjeihez, Ulrich is voltaképpen egyszemélyes stábként készíti néhány perces, ám annál intenzívebb rövidfilmjeit – a rendezés feladata mellett a tervezés, a vágás, sőt a zeneszerzés is az ő munkája.

Az Idegen test után három évvel készült, számos fesztiválon vetített és az animációsfilmes szakma egyik legrangosabb elismerésére, a Cartoon d’Or-díjra jelölt Mielőtt rétegzettebb mű, vizuális és narratív szempontból is kihívóbb, mint a debütáló film. Akárcsak az addigi és az azóta készült Ulrich-animációk többsége, a Mielőtt is felfogható egyfajta tűnődésnek a lét egy nagyon is meghatározott dimenziójáról, a testről, a testiségről. S ez nemcsak a folyamatos alakváltozásokban, illetve szüntelen formálódásban (forrásban?) láttatott testek felvonultatásában érhető tetten, de abban is, hogy a halál rejtelmeit is fürkészi a film. Orosz Anna Ida találó megfogalmazása szerint az Ulrich-életműben „az emberi létezés groteszk dans macabre-jának kozmikus táncháza” elevenedik meg, s ennek egyik legtisztább példája éppen a Mielőtt – a benne feltűnő hegedűs csontvázfigurák kétségkívül a haláltánc tradicionális jelképrendszerét idézik fel.

Embert és fát, valamint folyamatos esőzést jelenít meg a vastag vonalak és a sötét-tömény foltok vibráló együtteséből összeálló szikár, fekete-fehér látványvilág. A figurák körvonalai nem rögzültek, ellenkezőleg: az embernek – aki nem mellesleg férfifigura – csontszerkezete is rendre elénk tárul; a fa pedig olykor óriási emberalaknak látszik: női szobortorzó, ágakkal és levelekkel körülvéve. Az alakzatok folyamatosan változnak és kavarognak, a nő néha szárnyakkal, másszor kezében hárfával tűnik elő; a férfi, a nő és a fa ágas-bogas együttese pedig mintha burjánzó növényzetre vagy ideggócra is emlékeztetne. Hangszeres zene, később vokális kíséret, majd gúnyos-titokzatos nevetés, legvégül az eső tompa hangjai társulnak a képfolyamhoz. A szüntelen metamorfózisok mellett az alsó és felső nézőpontok folyamatos felcserélődése révén is sokszor elbizonytalanodunk, mikor mit látunk és milyen pozícióból. Bravúros ereszkedő kameramozgás zárja a vibráló képsort: a lombkorona magasából egyre lejjebb haladunk a fatörzs mentén, s a földközelbe érve kiderül, hogy a fa előtt álló férfi a kezében kötelet tart – ekkor elsötétül a képmező.

A Mielőtt extatikus koreográfiáját záró, csattanószerű mozzanat a halálszimbolikát látszik betetőzni: a néző óhatatlanul az öngyilkosságra asszociál. A vége főcím után azonban kiderül, hogy mégsem az igazi befejezést láttuk; pontosabban egy utószó felülírja, amire joggal asszociáltunk: a himbálózó kötél közelképéről alászálló kamera felfedi, hogy a férfi valójában nem akasztotta fel magát, csupán hintát kötött a fára. Hogy a Mielőtt eme utolsó utáni csattanója (ha úgy tetszik, „ellen-csattanója”), erősíti-e vagy inkább gyengíti a film összhatását, arról megoszlanak a vélemények. (Érdekes fogadtatástörténeti adalék egyúttal, hogy sok fesztiválon nem a film legeslegvégéig, hanem a vége főcímig vetítették a Mielőttöt, ezáltal számos néző nem az igazi végszóval ismerte meg.) Az azonban kevéssé vitatható, hogy az ezredforduló utáni magyar animáció képzőművészeti igényű alkotásainak sorában kitüntetett hely illeti meg a Mielőttöt: alkotójának mindmáig egyik legdelejezőbb munkája.

Ulrich Gábor későbbi animációi közül néhány film továbbviszi a Mielőtt egzisztencialista gondolatvilágát (kiváltképpen a 2008-as Memoir), más művek a groteszk stilizációt helyezik előtérbe (mindenekelőtt a 2012-es Örkény-adaptáció, a Tulipán). Ám az erősödő irodalmi inspiráció – így a több filmben is használt narrátorhang – ellenére is az Ulrich-animációkban továbbra is a képzőművészeti ihletés a legmeghatározóbb.