My Name is Boffer Bings

Az ezredforduló után debütáló animációsfilmes generáció(k) egyik legmarkánsabb alkotója Csáki László (1977), aki olyan formavilágot alkalmaz filmjeiben, mint rajta kívül senki más. Azaz szinte senki: a Csáki nevétől elválaszthatatlan krétaanimáció – voltaképpen a grafikus animáció speciális változata – csupán egyetlen, immár kereken egy évszázaddal korábbi előzményre tekinthet vissza a hazai animáció históriájában. 1918–1919-ben az Est Film heti híradói számára krétával készített animációs szkeccseket Vértes Marcell (az egyik fennmaradt képsor A béka angyala címen ismeretes). A krétaanimációban a képalkotáshoz jóformán semmi másra nincs szükség, mint krétára és táblára, s a forma egyszerűsége, illetve az általa elérhető maximális alkotói kontroll lehetősége is szerepet játszott abban, hogy Csáki László felelevenítette és újragondolta ezt az elfeledett animációtípust.

Első krétaanimációi, a Napok, melyeknek értelmet adott a félelem (2003) és a Darazsak, ludak, körtefa (2004) megalapozta a Csáki-filmek jellegzetes vizuális világát, több elemük az alkotó eddigi főművét is megelőlegezi. Fehér vonalrajzokból álló figurák tűnnek fel fekete alapon ezekben az animációkban; a képsorok bár használnak kameramozgásokat imitáló elmozdulásokat – a rajzok módosítása révén –, a látványvilág alapvetően mégis síkszerű. A Napok… történetét Csáki kollégája és barátja, Bánóczki Tibor (többek között a remekbe szabott festményanimáció, a Holtágban [2001] alkotója) írta: fanyar humorral, sőt egzisztencialista ihletésű gondolatokkal dúsított bűnügyi történetéhez képest az anekdotikus humorú Darazsak… könnyed etűdnek tűnik csupán. Világnézete alapján a My Name is Boffer Bings a Napok…-hoz áll közelebb, vizuális eszközei azonban mindkét elődjéhez képest rétegzettebbek. Ezt a film keletkezéstörténete magyarázza.

A My Name is Boffer Bings négy éven át készült, de az utolsó esztendőben az addig létrejött (már megvágott), az előző filmek síkszerűségét őrző-folytató változat valósággal „újjászületett”. Az utómunkálatokra specializálódott Umbrella stúdió inspirációjára – és digitális technikájának felhasználásával – Csákinak ugyanis lehetősége nyílt újraalkotnia a látványvilágot: térillúzióval dúsította fel. Több képréteg – az elő-, a közép- és a háttér – jelenik meg tehát egyszerre a végső változatban, miközben a figurák, a tárgyak vagy az épületek a Csáki-féle krétaanimációtól megszokott módon továbbra is fekete alapon látható, fehér vonalakra és satírozásokra redukált alakzatok. A térmélység illúzióját a virtuális kameramozgások (ereszkedő daruzások, ráközelítések), az átélezések és az olykor békaperspektívához vagy felső nézőponthoz társított többteres kompozíciók végig fenntartják a filmben. Mindeközben a figurák leegyszerűsítettsége és a szikár fekete-fehér stílus mellett bizonyos vizuális elemek kifejezetten önreflexívvé teszik a látottakat: az alkotói eszközök anyagszerűségét nyomatékosítják a rendre feltűnő szürkés foltok, elmaszatolódások és elmosódások, amelyek valójában – iskolás élményeinkből ismerős módon – a krétarajzok (le)törléséből származnak. (Az egyik jelenetben a maszatolás révén sokszorozódnak meg a menekülő figura mozgásfázisai egyazon beállításban: mintha csak Marcel Duchamp festménye, a Lépcsőn lejövő akt frappáns parafrázisát látnánk.) Csáki egyúttal szívesen él a kirajzolódás és a metamorfózis animációs látványeszközeivel, amelyeket a krétarajzok puhasága, a vonalak szemcséssége tesz különlegessé.

S hogy ez a szerfelett egyéni formavilág milyen történet elmeséléséhez társul? Csáki ezúttal – ismét Bánóczki közvetítésével, az ő ajánlására – a 19. század második felében és a 20. század elején alkotó amerikai író, a vitriolos humorról és rémtörténetekről ismert Ambrose Bierce (a Bagoly-folyó szerzőjének) művéhez, az Ebolajhoz fordult ihletért. Bierce meglehetősen rövid novelláját Csáki és a forgatókönyvet kidolgozó Zomborácz Virág jelentősen kibővítette, jóllehet az eredeti történeten nem módosítottak. A leginkább a Viaszmúzeum- és a Sweeney Todd-legendáriumokkal rokonságba hozható történet szerint az ebolaj gyártásában érdekelt papa és az „angyalcsináló” mama üzlete fellendül, amikor fiacskájuk kóbor kutya helyett gyermekmaradványokat dob a fortyogó üstbe, s kiderül, hogy az eb helyett az emberből a legjobb – mármint a legjövedelmezőbb – olajat készíteni… S ahogyan az lenni szokott, a gátlástalan kapzsiság végül az intrikusokat is elveszejti.

Csáki filmképeinek sötétje a Napok… fatalista bűntörténeténél is komorabb cselekményt kísér, tökéletesen illik a mizantróp hangvételhez és a bizarr fordulatokhoz: mintha örök éjszaka honolna még a nappali jelenetekben is. Bierce meghatározatlan időben és térben játszódó rémmeséjét Csáki nem helyezi sokkal konkrétabb keretek közé, de a miliő az amerikai nagyvárosokat éppúgy megidézi, mint a közép-kelet-európai lepusztult gyári világot – ebből a posztkommunizmus és a globális neokapitalizmus fricskázását egyaránt kiolvashatjuk.

Noha animációs klipeket és reklámokat, élőszereplős kisfilmeket és dokumentumfilmeket is készít, Csáki László legismertebb alkotásai a krétaanimációk. A számos díjjal – köztük a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nagydíjával – kitüntetett My Name is Boffer Bingst követő Néhány szó (2017) a krétaanimációt digitális rajzanimációval, a puritán figuraalkotást tiritarka színvilággal ötvözi. A több éve dédelgetett terv pedig, a Kék pelikán a magyar filmtörténet első egész estés animációs dokumentumfilmjének ígérkezik – természetesen krétaanimáció felhasználásával.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala