Orient Express

A filmes önreflexió jóval megelőzte a modernista művészfilmeket: számos holly­woodi film története foglalkozik a filmipar és a sztárrendszer kulisszatitkaival (Eladó lelkek [Souls for Sale, Rupert Hughes, 1923], Néplátványosság [Show People, King Vidor, 1928], Új csillag született [A Star is Born, William A. Wellman, 1937]), és szép számmal találunk öntudatos formai elemekkel élő alkotásokat is. Az ördög és Miss Jones (The Devil and Miss Jones, Sam Wood, 1941) felvezetőjében például a film készítői meglepően közvetlen hangnemben szólítják meg nézőiket: „Kedves leggazdagabb emberek a világon! Történetünk hőse kitalált karakter, a fejünkből pattant ki. Az egész csupán fikció. Borzasztóan sajnáljuk, ha bárkit megbántottunk. Köszönettel, az író, a rendező és a producer. Utóirat: Senki se pereljen. Utó-utóirat: Légyszi.”

A holly­woodi filmekhez hasonlóan az 1931 és 1944 között készült magyar filmekben is felfedezhetünk önreflektív gesztusokat. A Kölcsönkért férjek (Bánky Viktor, 1941) kezdő-, valamint zárójelenetében az egyik szereplő a negyedik falat áttörve a kamerához sétál és megosztja a nézőkkel a történettel kapcsolatos gondolatait. A Katyiban (Ráthonyi Ákos, 1942) a hősnő, Kató és barátnője színházba mennek, ahol a barátnő megjegyzi, hogy Kató nagyon hasonlít Tolnay Klárira. „Á, ugyan már, én még nem vagyok olyan öreg…” – hangzik a Tolnay Klári által játszott hősnő válasza. A boldog békeidőket megidéző Jómadárban (Ráthonyi Ákos, 1943) a hősnő édesapja pedig a színházi híreket olvasva azon lamentál, hogy nem jósol túl nagy jövőt a feltörekvő fiatal színésznőnek, Fedák Sárinak.

Bár a korszak számos filmje játszódik szórakoztatóipari vagy színházi közegben (Vajda László: Döntő pillanat, 1938; Báky József: A varieté csillagai, 1938; Daróczy József: Késő, 1943), jóval kevesebb film ábrázol kifejezetten filmes miliőt. Az Egy asszony visszanéz (1941) hősnője, Ágnes (Tasnády Fekete Mária) lemond családjáról és színpadi pályafutásáról, hogy filmszínésznőként csináljon karriert Hollywoodban. Míg azonban Radványi filmje helyenként kifejezetten lekezelő attitűddel ábrázolja a holly­woodi filmes szcénát, addig az Orient Express (Cserépy László, 1943) alkotói kellő öniróniával, mégis messzemenő jóindulattal mutatják be a magyar filmgyártás csetlő-botló résztvevőit.

Cserépy filmje egy mindenre elszánt vidéki lány, Rozi (Pelsőczy Irén) filmsztárrá válását mutatja be. Az alföldi uradalom napjai unalmas monotóniában telnek. A sivár mindennapokat Rozi és édesapja (Csortos Gyula) rögtönzött színielőadásokkal és képzeletbeli világkörüli utazásokkal, valamint a nagy izgalommal várt színházi és filmes lapok olvasásával próbálja elviselhetőbbé tenni. Egy nap váratlan esemény pezsdíti fel Rozi életét: az Orient Express forgalmi akadály miatt kénytelen rövid ideig a falu állomásán várakozni. A rövid intermezzót kihasználva Rozi beszédbe elegyedik a vonaton utazó rendezőasszisztenssel, Boda Gézával (Pethes Sándor). A rámenős, színészi babérokra törő lány arra kéri a magát egy reprezentatív film főrendezőjének hazudó Bodát, hogy készítsen róla próbafelvételt. Nem sokkal később Rozi már a budapesti filmgyárban kéri számon a férfit a neki tett ígéret miatt, miközben megpróbálja az ujjai köré csavarni a valódi főrendezőt, Szilágyi Pétert (Ajtay Andor).

Rozi érkezésekor a filmgyárban Az erdész­lány című film felvételei forognak. A fiktív mese a címszereplő erdészlány és egy gróf közt kibontakozó mesalliance-történetet mesél el, amely a korszak magyar filmtermésének meghatározó szegmensét jelentő romantikus vígjátékokat idézi, ahol a látszólag áthághatatlan társadalmi akadályokon felülkerekedő szerelem a történet központi eleme. Az időről időre dalra fakadó szereplők és a szerelmesek végső egymásra találását bemutató végjelenetben látszólag teljesen indokolatlanul feltűnő tánckar pedig enyhe iróniával utal azokra a korabeli magyar produkciókra, amelyek a történet legváratlanabb pontjain csapnak át éneklésbe vagy látványos revüjelenetekbe.

Cserépy filmjéből ugyanakkor a szakma végtelen szeretete árad: a filmgyár udvarán nyüzsgő színészek és stábtagok közt keresztülkocsizó kamera a filmkészítés varázslatos világába vezeti be nézőit, ahol a szakma jellegzetes figurái sorakoznak fel: a nagyot mondó segédrendező, a minden fölényessége ellenére is rokonszenves főrendező, a felvétel közben a romantikus jelenetbe belefeledkező kellékes, a Rozi próbafelvételét meghatottan figyelő technikai személyzet, az évtizedek óta epizódszerepeket alakító, meglett színész, valamint a végtelen hittel és elszántsággal rendelkező sztáraspiráns.

Mint a korszak filmjeiben oly gyakran, a kegyetlen valóság itt is felsejlik a gondosan felépített díszletek mögül. A filmgyár udvarának egyik épületén pár pillanat erejéig a „Szebb jövőt!” felirat olvasható, amely mementóként emlékezteti a nézőt: a zsidó származású filmeseket az Orient Express forgatásának idejére már száműzték az álomgyárból.