Suli-buli

Varsányi Ferenc neve a magyar animációs film históriájában az úgynevezett pixilláció különleges formájával fonódott össze. A pixillációt az teszi kivételessé az animációs formák között, hogy benne – szemben valamennyi egyéb animációtípussal – nem élettelen képelemeknek kölcsönöznek mozgásillúziót az alkotók, hanem élő figurákat kezelnek mozgatható bábként. A pixilláció hús-vér emberek animálását jelenti, s általa olyan mozgásformák illúziója hozható létre, amelyet valódi ember nem, csak animált alakmása képes véghezvinni. Ezt a formát az egyetemes animációsfilm-történet egyik legnagyobb alakja, a kanadai Norman McLaren dolgozta ki, leghíresebb pixillációs remeke a Szomszédok (Neighbours [1952]). Bár a magyar animációban alkalmilag mások is használtak pixillációs képsorokat (például Horváth Mária az 1992-es Zöldfa utca 66-ban), Varsányi Ferenc keze alól került ki az itthon készült pixillációs animációk döntő többsége.

Már Varsányi első egyedi filmje is a térbeli elemek mozgatására építő stop-motion animáció iránti érdeklődésről árulkodott. A Mézes-táncos (1975) népdal-kíséretre animált mézeskalácsai révén báb- és tárgy­animációnak egyaránt tekinthető rövidfilm, egyúttal a világ első – alighanem máig egyetlen – mézeskalács-animációja is. A Mézes-táncos mosolyogtató formajátékát az Irka-firka (1977) követte, amelyben Varsányi rátalált a pixillációra; noha eredetileg a rajzanimációs részeknek szánt nagyobb szerepet, s csak szórványosan kívánta alkalmazni a hús-vér szereplőket animáló képsorokat, menet közben módosult a koncepció, megfordult az arány: a 11 perces film parádés pixilláció lett. Az Irka-firka diákhumora, osztályteremben lejátszott gegjei s nem utolsó sorban szereplői láthatók újra a Suli-buli című, hat epizódból álló 1979-es tévésorozatban, amely az egész estés változat alapját képezte.

A Suli-buli 1982-es, moziforgalmazásra készült verziója a Pannónia Filmstúdió azon filmjeinek egyike, amelyek eredetileg tévészériaként jelentek meg, de egész estés animációt szerkesztettek belőlük. A sorozathoz hasonlóan a filmben is osztálytalálkozón vetítik le a középiskolai élményekről készült „amatőrfilmeket” – a szériában egy tekercs egy epizód; az egész estés változatban nincs tekercscsere, az eredetileg különálló részek összekapcsolva, folytatólagosan követik egymást: így elevenedik meg az iskolapad „utaztatása”, a kirándulás, a kémia- és iro­dalomóra, az érettségi vizsga és a bankett.

Az egész estés változat felerősíti a széria eredetileg is markáns némafilmes jellegét. Miként a sorozatban, úgy a moziverzióban sincs beszéd – eltekintve a vokális részt is tartalmazó kísérődaloktól, ezek azonban jobbára nem a cselekményvilág részei –, csak zene és hangeffektusok hallhatók (a publikumot fülbemászó dalokkal is kényeztető zenét Mericske Zoltán szerezte). A szereplők azokban a képsorokban is pantomimes módon, testnyelvvel kommunikálnak – tehát némák –, amelyekben nem „animálódnak”. A némafilmek vizualitását idézi meg az inzertek (a képközi feliratok) alkalmazása; a feliratok szóviccei nemcsak a sete-suta diákhumort képviselik, de az animált elemeket is bővítik, lévén a feliratok nem (csak) statikusak, sokszor maguk is mozgásban vannak (Varsányi Orosz Istvánt kérte fel a rajzos inzertek kidolgozására). A Suli-bulit a burleszkhez fűzik a legerősebb kötelékek a némafilmes örökségből; ez óhatatlanul következik abból, hogy a pixilláció az emberi mozgás groteszk stilizációja révén olyan animációs forma, amely a humortól általában, szűkebb értelemben pedig a burleszktől elválaszthatatlan.

Varsányi nemcsak képileg aknázza ki maximálisan ezt a kötődést, de azzal is, hogy filmje – hasonlóan a korai, rövidfilmes burleszkekhez – inkább gegek lazán kapcsolódó füzére, mintsem összefüggő elbeszélés, még ha az epizódok egymásra következésének van is narratív íve (az iskolapadban töltött mindennapok után következik az érettségi mint „csúcspont”, majd ki-ki maga vág neki a nagybetűs életnek). A Suli-buli valóságos katalógusa a pixillációval továbbgondolható – ha tetszik, radikalizálható – burleszknek, amelyben a szereplők tárgyként mozognak, falakon lépnek át, szempillantás alatt át- és visszaváltoznak, el- és előtűnnek. Varsányi nem csak maroknyi karaktert animál, a filmet végigkísérik a csoportmozgatások: focizókat, tornázókat, ünnepre sereglőket láthatunk groteszk módon megelevenedni.

A rendező Bereményi Géza, Korniss Mihály, Nepp József és Sipos Áron ötletei­nek felhasználásával írta a filmet; a Suli-buli egyszerre derűs és nosztalgikus visszapillantás az iskolaévekre, s olyan – akár bahtyini értelemben vett – karneváli esztétikának a képviselője, amelynek a magyar animációs filmben alig akad párja (bájos irrealitása és önfeledt humora talán csak Gyulai Líviusz rajzanimációjával áll távoli rokonságban). Ebben az értelemben a Suli-buli a hangvételével is egyedülálló a hazai animációsfilm-történetben, világviszonylatban azonban inkább formai okokból kivételes darab: a bemutatása óta eltelt évtizedek során sem készített senki más egész estés pixillációs filmet.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala