Szalontüdő

Szirmai Márton a függetlenfilmes szcénán belül is függetlennek számító, ezt a pozíciót tiszteletreméltó következetességgel fenntartó alkotó. Közgazdasági végzettséggel rendelkezik, munkái a legkülönfélébb támogatási konstrukciókban valósulnak meg, s azokat általában az interneten is elérhetővé teszi, ahol többszázezres nézettséget érnek el. Mintegy húsz rövidfilmet, illetve sorozatot készített eddig, ezek játék- és dokumentumfilmek (de akad köztük animációs film is). Legfontosabb sajátosságuk a két forma és szemlélet elegyítése: játékfilmjei érzékeny szociális témákról mesélnek, míg dokumentumfilmjei fikciós elemeket tartalmaznak. A közös nevező a szatirikus, groteszk látásmód: ez teszi összetéveszthetetlenül egyedivé, ugyanakkor fontossá Szirmai művészetét, hiszen a társadalmi-politikai témák ilyen megközelítése hiányzik a kortárs magyar rövidfilm egyébként sokszínű palettájáról (amiként az egész estés filmekéről is). Az eddigi életmű legkiválóbb darabjai ezeket az erényeket mutatják fel, így A süllyedő falu (2007) abszurdnak ható, ám nagyon is valós problémát taglaló dokumentumfilmje, az Az expedíció (2014) és a Remény (2015) politikai szatírái, továbbá a Szalontüdőhöz hasonló dramaturgiai felépítésű, ám líraibb hangú, ugyancsak számtalan fesztiváldíjat nyerő, kétszázezres nézőszámú Legenda (2011).

A rendező nevét a Szalontüdő tette igazán ismertté: tizenöt nemzetközi elismerés mellett elnyerte a Magyar Filmkritikusok díját, a televíziós bemutatónak köszönhetően pedig a közönség körében is igen ismert és népszerű lett. A mindössze hétperces rövidfilm Nagy Bandó András humorista Ízes beszéd című kötetének azonos (pontosabban A szalontüdő) című novellája alapján készült, ám a poénra kihegyezett történet voltaképpen vándoranekdota, több irodalmi műben és filmben is felismerhető. Az egyetlen szituá­cióra épülő geg félreértésen alapul: egy jól öltözött menedzser hirtelen ötlettől vezérelve betér a lepukkant büfébe, mert meglátja a krétával írt „étlapon” nagybetűkkel hirdetett ínyencséget: Szalontüdő van! Rendel tehát egyet, elhelyezi a talponálló bádoggal bevont asztalán, majd visszatér a pulthoz az evőeszközéért. Közben autója riasztója is megszólal, elterelődik tehát a figyelme, így aztán meglepetten tapasztalja, hogy mire visszatér asztalához, ételét egy hajléktalan külsejű férfi javában kanalazza. Néhány pillanatig farkasszemet néznek egymással, a meglepett úr felméri a helyzetet, majd akkurátusan elfelezi az adagot, s ketten esznek tovább. A hívatlan vendég gyorsabban befejezi a neki jutott részt, s amikor távozik, a másik férfi észreveszi az addig takarásban lévő szomszéd asztalon a saját, érintetlen adagját. A történet a helyből (szerény étkezde) és a szereplőkből (menedzser vs. hajléktalan) fakadóan az előítéletes gondolkodásról szól, méghozzá igen összetetten. Első látásra – a néző és a meglepett szereplő számára egyaránt – szociális érzékenységről tanúskodik, miszerint ilyenek ezek, szó nélkül elveszik a másét, de rendben van, szegény meg éhes, legyen övé a fele. Majd kiderül, hogy ez nincs így – pontosabban épp fordítva van –, s ebben a pillanatban a szociális érzékenységből előítéletes gondolkodás lesz, az érintett és a szituációba be nem avatott néző számára egyaránt.

Fontos tehát a gegdramaturgia, amit Szir­mai páratlanul egyszerű, ám annál haté­konyabb eszközzel ér el: a beállítások térszervezésével (operatőr: Pohárnok Gergely) és a vágással (ezt a feladatot – ahogy munkái többségében – maga a rendező végezte el). S ott van még egy fontos, igencsak stilizált megoldás: nincsenek dialógusok (az ugyanis rögtön tisztázhatná a félreértést), csak dramaturgiailag pontosan kidolgozott zajok és zörejek hallhatók (mint amilyen a riasztó megszólalása), továbbá a szituációt kommentáló diegetikus zene (Végső Zoltán szerzeménye), amelyet vízzel „hangolt” befőttesüvegeken ad elő egy ugyancsak hajléktalan figura (zárópoénként az övé lesz végül az érintetlenül maradt szalontüdő). A film ezzel a burleszk műfaját idézi, míg az evés a westernek párbajjelenetére emlékeztet a maga ironikus módján. A szűk képkivágatok térszervezése hozza létre magát a félreértést: a szereplőhöz hasonlóan a néző sem látja a másik adagot; ezt csak a hajléktalan távozását követő, az addigiaktól eltérő nézésirányú beállítás tárja fel, s irányítja a figyelmet finom átélezéssel a menedzserrel szemben lévő, a nézőnek közelebbi pulton elhelyezkedő teli tányérra.

Szirmai a fő stíluseszközök mellett még számtalan apró geggel, belső poénnal gazdagít­ja a filmet. A menedzsert alakító An­ger Zsolt öltözetének néhány részlete, slusszkulcsának
tartója pontosan leírja a karakter társadalmi státusát, hasonlóan a hajléktalant játszó Ascher Tamás színházrendező és egyetemi tanár testtartása, mozgása. Ebben a szereposztásban egyúttal a fikció (profi színész) és a dokumentarizmus (amatőr szereplő) reflexiója is felismerhető, persze az egész film stílusához illeszkedő ironikus „tálalásban”. A pléhcsárda vendégeit pedig a filmet gyártó Közgáz Vizuális Brigád tagjai és baráti köre alakítja, így feltűnik a stúdió vezetője és egyben a film producere, Czabán György, a másik producer, Pálos György, a rendezőkolléga Buzás Mihály, Kovácsy Tibor újságíró, míg az utcazenész szerepében szép gesztusként a függetlenfilmesek doyenjét, Káldy Lászlót láthatjuk.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala