Fodor András: A Kollégium

Korképet örökít meg Fodor András 1991-ben megjelent műve. Fodor ebben a munkájában azokat a naplóbejegyzéseit adja közre, amelyek az Eötvös Collegiumban eltöltött három év eseményeit, történéseit rögzítették. Némiképp folytatja A Kollégium az öt évvel korábban megjelent Ezer este Fülep Lajossal (1986) naplóregényt. Olyannyira, hogy bizonyos részletek csaknem szó szerint átkerültek a korábbi naplófolyamból. Az alcímben is jelzett évek az 1945 után formálódó demokráciának, illetve az új társadalmi rend iránti remények, politikai illúziók felszámolásának időszaka. A berendezkedő diktatúra, a kommunista párt szisztematikusan rombolja az újjászületni akaró polgári társadalom struktúráját, intézményeit, eszmerendszerét. S az „osztályharcban” kitüntetett célpont az elitista, értelmiségiképző Eötvös Collegium. Az 1895-ben Eötvös Lóránd alapította intézmény célja – főleg kezdetben – a vidéki, szegényebb sorsú tehetséges fiatalok támogatása, tudományos, kulturális látókörének szélesítése a kis létszámú, csaknem személyre szabott műhelyekben. Az 1945-öt követő időszakban – mint A Kollégium is bemutatja – több, a társadalmi-kulturális felzárkóztatást segítő, s valamely politikai párt által támogatott kollégium is működött. A legjelentősebb az Eötvös és a kommunista párt által dotált és irányított NÉKOSZ.

A napló által megjelenített időszak az Eötvös Collegium szisztematikus szétverésének, elitképző intézményből diákotthonná lefokozásának története. Ennek egyik eszköze volt a vezetők, az Eötvös szellemiségét meghatározó neves tanárok lecserélése, eltávolítása. A parasztpárti Keresztury Dezső leváltása után a kommunista Luther Tibor igazgatta az intézményt, meghatározva az ott folyó történéseket, a kommunista párt szellemiségének és ideológiai gyakorlatának megfelelő, marxizmust magyarázó szemináriumokat és a kollektív szeánszot, az önbírálatokat. S képet kapunk arról is, hogy az ebben a naplóban is középpontban álló művelődéstörténész, Fülep Lajos hogyan szorul háttérbe s lehetetlenül el a manipulatív politikai-kulturális közegben. A Kollégium a magyar kultúra- és irodalomtörténet számos alakját is bemutatja, felvillantva vagy részletesebb képét adva akkori gondolkodásának, olykor emberi gyarlóságának. A később neves tudósokká, professzorokká lett, s szinte az ezredfordulóig a tudományos, kulturális életet meghatározó személyiségek közül többen kínosan érezhették magukat egykori kollégista társuk történethű feljegyzéseit olvasva, szembesülve egykori demagóg kijelentéseikkel, pálfordulásaikkal, kisebb-nagyobb árulásaikkal. Nyilvánvaló, az egyént a célnak alárendelő rendszer, a bolsevista gondolkodás manipulálta, megfélemlítette a tudományos, művészi karrierre készülő egyetemisták egy részét. Másokat a zsidóüldözések vagy a mélyszegény sors tett hívő kommunistává. S persze voltak, akik sodródtak vagy csak túlélni akartak. Valószínűsíthető, hogy többen érezhették szükségét az egykori énjükkel való szembenézésnek, vagy próbáltak valamilyen magyarázatot találni, amint tette Bodnár György a szerzőnek írott s a kötetbe illesztett levelében. ~ leginkább negatív szereplője Pándi Pál, míg a legpozitívabb a költő-barát, Lator László. Persze nemcsak a tetteikkel ellenszenves vagy pedig a naplóíróhoz közel álló személyekről (Domokos Mátyás, Sárosi Bálint, Szász Imre, Kormos István, Hankiss Elemér és az angol zeneesztéta Colin Mason) olvashatunk hosszabb-rövidebb sztorikat, leírásokat, hanem a korszak mérvadó politikusairól (Révai József, Lukács György), illetve a kollégiumon kívülálló Weöres Sándorról, Pilinszky Jánosról, Sárközi Mártáról és másokról.

Fodor András a naplóírás műfaji sajátosságának, etikai-esztétikai mércéjének a tárgyilagosságot, a dokumentatív hitelességet tekinti. Felvetődhet persze a kései olvasóban, hogy a naplóíró nem érezte-e szükségét a későbbi történések, kulturális, politikai pozíciók tükrében módosításoknak, finomításoknak. A szerzői újraolvasásról kisebb lábjegyzetszerű kurzivált betoldások tanúskodnak. Ezek azonban nem folytatnak diskurzust korábbi önmagukkal, legtöbbször csak topográfiai pontosításokra szorítkoznak. Az egykor lejegyzett szövegek szándékát, a hitelesség igényét jelzi, hogy ritkán olvasható negatív minősítés, értékelés a korabeli történésekkel kapcsolatban és az időnként talajt vesztő, vagy csak ügyeskedő, politikai, esztétikai stiklikbe bocsátkozó kollégistákról. Különösen érdekesek az olykor jegyzőkönyvszerű hitelességre törekvő szövegek: Illyés szereplése a kollégiumban, Kolozsvári Grandpierre Emil irányadó cikkének (Új magyar költészet) vitája vagy a Magyar Csillag körüli disputa.

Fodor kötetének az is sajátossága, hogy a naplóíró személye meglehetősen háttérben marad. Politikai nézete, elkötelezettsége csak ritkán kap hangot („én Illyéséken nevelődtem” – mondja egy radikális baloldali társával vitatkozva), egyfajta általános tisztesség-, korrektségeszmény jegyében nézi, méri és értékeli a világot. A személyesség leginkább a családi történésekben, a falusi miliő leírásában érvényesül, a bálok fiatalos önfeledtségében érződik. (Ebből a szempontból a legmegkapóbb szöveg a báty halála és temetése.) A naplóban jelen van a későbbi feleség alakja is, a szerelmi intimitást azonban a naplóírói tapintat homályban hagyja. ~ elsősorban kultúrtörténeti kordokumentumainak köszönhetően élvezetes olvasmány. Noha a szöveg megformáltságát a tárgyilagosság igénye szabja meg, mégsem száraz, bár a költő, a szerző lírai alkata csak a falusi életképekben és az udvarlásokban mutatkozik meg. Máskor szellemes poénokat olvashatunk, mint például a Jékely Zoltánhoz köthető – s irodalomtörténeti körökben régóta ismert – szellemes, gunyoros „temetői verseket”. ("Itt nyugszik Komlós Aladár, / A reakciós haladár.")