Sándor Iván: A történelem gépangyala

Az első, Sándor Iván esszéiből válogató kötet 1990-ben jelent meg A föld alá vitt tények üzenete címmel. A kötet számos esszét, tanulmányt fogott össze, köztük volt a könyvnyi terjedelmű Németh Lászlóról írott tanulmány (A Németh László-pör) és a Bibó István gondolatvilágával foglalkozó írás ( A kilencvenes évek és Bibó hagyatéka). Amikor a jelzett összefoglaló jellegű könyv megjelent, a szerző már a rendszerváltás időszakáról írott napló-sorozatának éppen aktuális kötetén dolgozott, ennek kötetei: Vízkereszttől karácsonyig; A nyolcvankilences esztendő (1990), Félelem? Remény?; A kilencvenes esztendő (1991), A karnevál harmadik napja (1992). Az összefoglaló kötet témája a történelem volt, a hármasköny írásai a jelen kérdéseit érintették. Az összefoglaló kötetben a huszadik század fontos pillanatai (Don-kanyar, Lillafüred, Szárszó) kapcsán olvashatók az egész kötet legfontosabb mondatai: „Annak, aki még a század végén is merne diófát ültetni, ilyen földet kell fölásnia. Ezt a ténytemetőt kell kiforgatnia. De aki eljut odáig, hogy marad benne elszánás az ilyen vállalkozásra, annak új lehetőségeket kell feszegetnie, amelyek túl vannak az emberek, a nemzetek közötti mai kapcsolatokon, a társadalmak kialakult formáin. Az ilyen lehetőségek megsejtéséhez pedig túl kell lépnie az embernek szellemi, erkölcsi és vállalkozó képességeinek azokon a határain, ameddig eljutott.” Az újabb, A történelem gépangyala című válogatott kötet egy ciklusnyit közöl a korábbi írásokból, az előbb idézettet is, a kötet nagyobbik részét azonban a rendszerváltás után keletkezett írások teszik ki (a korábban említett hármaskönyv feltehetően terjedelmi okok miatt nincs közöttük). A ciklusba rendezés alapelve az egyes írások által érintett időszakok időrendje, így jutunk el a régmúlthoz kötődő írásoktól az ezredforduló, majd az új évszázad kérdéseit érintő írásokig. Mindezzel együtt ez a kötet végérvényesen megmutatja, hogy Sándor Iván legnagyobb témája a történelem. Igaz, nem a történelem a maga általánosságában (noha bölcseleti írásai a történelemhez való viszony általános kérdéseit is elemzik), hanem a személyesen megélt, s a mindenkori mához vezető történelem, egészen addig, hogy írásaiban az adott jelen történelembe való beágyazottságát is megmutatja. Innét, a történelem értelmezéséből származnak érdeklődésének elágazásonként jelentkező területei. Ezeket a területeket a kötethez előszót író Földényi F. László szavaival a nemzeti önismeret nagy területeinek is nevezhetjük: „Bármi legyen is egy-egy esszéjének az indító kérdése, mindig ehhez a nagy témához érkezik meg. A nemzeti önismeret izzítja ezeknek az írásoknak minden gondolatmenetét”. Írásainak ezt a vonását jól jelzi, hogy Sándor Iván írásainak másik nagy témáját, az irodalomban, leginkább pedig a regényben megmutatkozó kortapasztalat, mentalitás elemzését is azoknak a történelemmel való kapcsolatában, annak alárendelve értelmezi. „Többször írtam arról, hogy a huszadik századi ember életét, illetve ehhez kapcsolódóan mindazt, amit a század tapasztalataként az Én veszendőségéről, az autonóm emberre leselkedő kelepcesorozatokról, a történelem terhének mindennapos elviselhetetlenségéről tudunk, legvilágosabban a huszadik századi regény tapintotta ki. […] Mióta Proust elindult a veszendő Én nyomába, mióta Kafka elmesélte, mivé formálják az embert a történelem súlyai, mióta Bulgakov, Camus, Beckett elmondta, hogy milyen magatartásformákat csihol ki a század emberéből a hatalom kelepcemechanizmusa, az egzisztenciára zuhanó teher, azóta vitathatatlan, amit az absztrakt fogalmakkal operáló szellem – ama van Eyck-képek elemzésének redivivusára figyelemmel – egyre örvendetesebben a horizontjába helyez.”

Nyilvánvaló, hogy Sándor Iván a huszadik századi és a huszonegyedik századba átlépő ember léthelyzetét, léttapasztalatait, valamint a sajátosan magyar történelmi helyzeteket elemzi. Azt, hogy az egymással sokszor szembekerülő léthelyzeteket megélő ember miképpen élte meg ezeket a helyzeteket. Míg esszéiben, bölcseleti írásaiban ezt az elemzést végzi el, addig regényeiben a fentebb jelzett léthelyzeteket jeleníti meg. Esszéiben a történelmet nem lezárt jelenségként szemléli, így a jelenben is tételezi a folytatódásokat, s azok sajátosságait. „Az utolsó utáni pillanat […] nem zár le semmit, mert a folyamatos história szakaszaként a történelem szokásos ideje s egyben az emlékezet eltörlésének, a tanúk búcsújának, a szembenézés kultúrája bukásának a kora. Egyszerre vég és kezdet. Radikálisan új kérdéseket tesz fel” – mondja ebben az összefüggésben is értelmezhetően. Regényeit a több történetből kibomló nagy közös történet keresése jellemzi, az, hogy a találkozások, érintkezések, tekintetek miképpen fogják össze egy-egy korszak embereit, esszéiben a közös idő, a közösen megélt és tudatosított idő sajátosságait igyekszik megragadni, időpillanatról időpillanatra haladva. „Nem csak a filozófiának érdemes továbbgondolni az Időről alkotott fogalmakat. Van olyan pillanat, amikor megjelenésében kell megragadni az objektumot. Ilyenkor nincs múlt és nincs jelen. Ilyenkor megtörténik, amit a mi valóságos Időnknek nevezhetünk. Benne a kézzelfogható volt és van együtt” – mondja ennek kapcsán.

A kötet a szerző módszertanából és a könyv megjelenésének idejéből következően a rendszerváltás és az ezredforduló időszakát elemző írásokból áll össze. Azok az írások, amelyek az ezt megelőző időszakot elemzik (s amelyek maguk is a jelzett időhatár előtt születtek), azt kérdezik, hogy az, ami elrontódott – a kifejezés a fentebb használt közös idő ismeretében értendő –, miképpen javítható ki. Az időhatár innenső oldalán született írások pedig azt kérdezik, mi rontódott el immáron az újabb közös időnkben – végérvényesen.