Markó Béla: Az erdélyi macska

Markó Béla hetvenes évek elejei költői pályakezdése óta publikál recenziókat, kritikákat, irodalomtörténeti esszéket is. Ezekből válogat Az erdélyi macska c. kötete. Írásai egyrészt elemzik, értelmezik az irodalomtörténeti klasszikusok, illetve a kortársak műveit, másrészt próbálják általánosabb érvénnyel újragondolni, újrafogalmazni az írói, költői szereplehetőségeket, az irodalom, a költészet sajátszerűségét, nem függetlenül a társadalomhoz, a (nemzeti) közösséghez való viszonyától – akár egyetlen szövegen belül. S mindkét törekvés mélyén, kimondva-kimondatlanul ott lappang a személyes érintettség, az örökös vágy a fokozott önértésre, a saját költői, írói magatartás és szerep kimunkálására. S ahogyan a saját kérdéseinek körbejárása, a saját problémáinak megfogalmazása, az önvallomás, illetve a közéleti véleménynyilvánítás egyre fontosabbá válik Markó számára, úgy válnak kritikái egyre inkább esszévé, illetve úgy szorítja az esszé egyre inkább háttérbe a kritikát az életműben. A kötet Rend és romlás c. ciklusa húsz kritikát és egy antológia-előszót tartalmaz. A szövegek többsége a saját nemzedéke, illetve a közvetlen elődök és követők műveivel foglalkozik: Király László, Cselényi Béla, Palotás Dezső, Sütő István, Kovács András Ferenc líra- és Bodor Ádám, Deák Tamás prózaköteteivel. Bár minden esetben értően, komoly kritikusi, elemzői, értelmezői kvalitásokat csillogtatva, máig érvényes megállapításokat téve tárgyalja az egyes alkotói világokat, illetve műveket, a kritikusi tájékozódás, foglalatosság nem független a saját költői érdeklődéstől, a saját kérdéseire való válaszkeresésektől. Amikor például Kovács András Ferenc kötetei kapcsán kétszer is szembenéz a szerző alakoskodásainak, maszkjátékainak, illetve a feltűnő formakultúrájának kérdéseivel, nyilvánvaló, hogy a saját kérdéseivel és lehetőségeivel is szembesül (Mire jó a forma?).

A Költő a Koponyák Hegyén ciklus irodalomtörténeti, illetve esztétikai kérdéseket érintő esszéi önértékükön túl a saját költői pálya alakulása szempontjából is figyelemre méltóak. (Szilágyi Domokos mellett József Attila, Arany János, Babits Mihály, Dsida Jenő és Székely János művészetét jellemzi). A talán legfontosabb irodalomtörténeti, a Dsida Jenő-portrét átrajzoló esszéjében (Költő a Koponyák Hegyén, 1989) azzal, a magyar kultúrában, irodalomban évszázadok óta napirenden lévő, de sajátként is megélt dilemmával szembesül a költő-irodalomtörténész, amely a „politikai-társadalmi közszolgálat parancsként” jelenik meg a művészek számára, s amely a Trianon után kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyar értelmiség előtt még élesebben megmutatkozott. Székely Jánossal két esszében is foglalkozik (Székely János igazi műfaja; János úr kegyes trükkjei), mert a kortársak közül Székely volt talán a legnagyobb hatással Markóra. Bár a kötet interjúciklusában is közzétett beszélgetésben (Zárt formában meglelt szabadság), 1989-ben Kántor Lajosnak még csak annyit mondott: „Székely Jánostól műgondot, igényességet és jó értelemben vett teoretizálásra való hajlamot” tanult, esszéjében már pontosan jellemezte János úr kegyes trükkjeit, amellyel konzervativizmusát magyarázta, s amelynek lényege, hogy „írásban is a »beszélést« műveli”, mert nem hajlandó lemondani arról, hogy az irodalom kommunikációs forma, s hogy az irodalom eszköz, „ami arra szolgál, hogy valamilyen mondanivalót közvetítsen és valamiről meggyőzzön minket.”

A nyolcvanas évek végére, amikor a két Székely János-esszé íródik, Markó már maga is hasonló, a korban konzervatívnak ható esztétikát vall, számtalanszor hitet tesz az időből és térből kiszakíthatatlan irodalmi alkotás mellett, sőt a romániai változások után, 1991-ben „a vers: eszköz” tétel mellett is (Újabb esztétikám?). A Polihisztorok alkonya? c. esszéjében egyenesen azon meditál 1988-ban: „Hát mi az én mesterségem? A szavak hajlítása? Az is. A mondatok zenéje? Az is. A formák megválasztása? Az is. De legfőképpen: a véleménymondás arról, amihez állítólag nem értek igazán.” Az irodalmi véleménymondás illetékességét társadalmi kérdésekben is (pályája kezdetétől) valló költő számára a romániai forradalom után a közéleti vélemény kifejezésének fontos formájává vált az esszé. A romániai rendszerváltozás teremtette helyzetben elkerülhetetlenné vált az erdélyi magyarság vezetői számára is a nemzeti önazonosság fogalmának újraértelmezése, a múlttal, a kisebbségi magyarság lehetőségeivel, Erdély jövőjével való számvetés. Jellemző ugyanakkor, hogy Markó a kilencvenes évek elején közéleti esszéiben is többnyire még az irodalom világából indult ki, íróként beszélt, miközben már társadalmi, nemzeti ügyekben nyilvánított figyelemre méltó és hosszútávon előremutató véleményt (Az erdélyi macska; A vörös kaptár; Alternatív történelem?; Értékválság az erdélyi magyar irodalomban?). Az Egy másik Erdély c., 1994-es írásában a hamis Erdély-képekkel s az általuk okozott identitászavarokkal néz szembe. S azt mondja: „Erdély tulajdonképpen egy mítosz. Mitikus régió mindegyik nép számára, amely ott élt vagy él, de ez a mítosz alapjában véve nem az együttélésről szól, hanem a birtoklásról, a különlétről, a küzdelemről, nem az elveszett, hanem az ellopott paradicsomról.” A költő, az író, az ekkor már egy éve RMDSZ-elnök immár politikai programot is ad, amikor arról ír, hogy egy védekezésre kényszerített közösséget kellene kulturálisan más közérzetre, más szemléletre felkészíteni, például Erdély hagyományvilágának egészéből: „Ahhoz, hogy ne legyen egyenlőtlen ez az együttlét, valószínűleg nekünk is fokozatosan szemléletet kell váltanunk, otthonát védelmező közösségből otthonát újrateremtő közösséggé kell lennünk – ugyanott.”