Molnár Vilmos: Az ördög megint Csíkban

Az 1962-es születésű Molnár Vilmos félreismerhetetlenül egyedi hangú képviselője a magyar kisprózának. Már első kötete (Levél Szingapúrból, 1993) tartalmazza mindazokat a műfajváltozatokat, regisztereket, amelyek meghatározzák pályáját. A groteszktől az abszurdon át a nonszenszig terjed a repertoárja, amelyből a hagyományos történetmesélés elemei sem hiányoznak, ám azok is ironikus vagy képtelen, fantasztikus fordulatokkal telítettek. Erről tanúskodik első reprezentatív válogatása, Az olvasó fizetéséről (2000) című elbeszélésgyűjteménye is. Az ördög megint Csíkban a korábbi pályaszakaszhoz képest több olyan novellát tartalmaz, amelyek újragondolják a hagyományos történetmesélés lehetőségeit. Tamási Áron tündéri realizmusának és a dél-amerikai mágikus realizmusnak bájos fantasztikumát bűbájos (az ördögi szférájába utalt) vagy nonszensz elemekkel idézi meg és ironizálja; nála a csoda nem transzcendens léptékű, inkább csak furfang, ha ördögi is: a mindennapi létezés része. Világában a tárgyak az emberrel szinte egyenlő létjogon éreznek, gondolkodnak, döntenek. (Például a csörgőórának „Lehet, hogy máskor és máshol problémái voltak a csörgéssel, de most Lina kontyában füllel hallhatóan jól végezte a dolgát, levetkőzve minden gátlását”.) Lekerekítettség helyett töredékesség, kihagyásos szerkezet, befejezetlenség – és mégis hamisítatlan mesélőkedv jellemzi írásait. Mindez átitatva a humor megannyi üdítő változatával. A klasszikus, történetmesélő elbeszélés változatait kínálja a Történet a Bolond Lináról... és a Hagyma, avagy amikor nagyanyám varázslásra vetemedett. Remekül felépített cselekmény, élvezetes, a nyelvi humor legnemesebb fajtájával fűszerezett elbeszélésmód, találó karakterrajzok jellemzik ezeket az írásokat. A másik fő elbeszélői pozíciója az abszurd: ezek az írások látszólag nem szólnak semmiről, nem történik bennük semmi, de legalább meglepően. Itt a nyelv tobzódik, ereszt nyúlványokat, s a meghökkentő és humoros szinonima-halmozások, nyelvi játékok a leglehetetlenebb ötleteket is természetessé varázsolják. Példa rá az Öregapám csütörtökje, a Nagyanyám hokedlije vagy A falvédőn. Megint más novellák e kettő vegyítését adják: a kiindulási helyzet abszurd, groteszk, csodaszerű, lehetetlen, de kifejlik belőle valamiféle cselekmény, az elbeszélés világszerűsége – miközben a nyelvi játék itt is egyenrangú főszereplő. Ilyen a címadó elbeszélés, a Bereczki Paula esete... és a Béla kézre kerítése. A negyedik típus az abszurd mese. Abszurd kiindulóhelyzet, kifordított mesei elemek, fejtetőre állított mesei hierarchiák – és mindeközben a nyelv sziporkázó játéka. A Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről, a töltelékes kontyról meg nagyanyámról elbeszélésnek már a barokkosan hosszú címe is ironizál, részletező felsorolásával az elbeszéltség mikéntjére irányítja a figyelmet. Molnár ritkán helyezi a történetet történelmi szituációba, ezúttal a második világháború végén vagyunk. A bevonuló oroszokról köztudott volt, hogy nem tudnak ellenállni az óráknak, Ignác bá azonban elfeledte elrejteni a „csergőórát”. Történelmi és olvasói tapasztalatainkat megcáfolva vérbő komikumba torkollik a történet, ironikus nosztalgiával mutatva fel annak a lehetőségét, hogy mindenki – a helybeliek és a bevonuló orosz katonák is – esendő, szeretni való kisember. Hamis idillé is válhatna ez, a derűs katarzis azonban „alapvetően az elbeszélői nézőpontból következik. Egy kiskamasz meséli el vagányul nagy élményét. Az ő történetében az igazi főhős nem a történelem meg az oroszok, hanem a rendíthetetlen, kapitányos »nagyanyám«, aki »egy belevaló srác volt«, hiszen még a lehetetlen háborús helyzetben is föltalálta magát” (Pécsi).

Nagyanya mitikus figura a kötetben. Ő a nagy Megoldó, afféle demiurgosz, archaikus hős meg boszorkány keveréke, talpraesett asszonyság, aki a rajontól érkező Jurcsák elvtárson is kifog, helyreállítva két falu békéjét (Nagyanyám hokedlije). Legfőbb csodaszere a hagyma, a vöröshagymától a póréhagymán át a medvehagymáig. Meg a csavaros észjárása. Újabb és újabb rétegeket hánt le a megoldási lehetőségekből, amíg célt nem ér. Egy másik nonszensz elbeszélésben a hét napjaiból elvész a csütörtök – de ez is a természetes események része: „Nem gond, hogy hiányzik egy nap a hétből. […] Úgy kerek a világ, hogy híja van. […] Nincsen most már probléma, semmi. Nem is igen volt soha. Nincs is erőst ahogy legyen. Arra kell csak ügyelni, hogy ki ne hagyjon a figurázásból senki. Figurázzon, ha teheti, mindenki. Így aztán valahogy eltelik. Telik, telegetik.” (Öregapám csütörtökje) Bereczki Paula feltámadásában sincs semmi különleges: „A dolog minden fölösleges csinnadratta nélkül, keresetlen egyszerűséggel történt. […] a Bereczki család sírja kettényílt, és némi ügyetlenkedő próbálkozás után kimászott belőle Paula. […] Az ügyetlenkedés ebben az esetben érthető: egyrészt hosszabb ideig sírban feküdni mindig is egyfajta gémberedettséget eredményez az izmokban, másrészt több marslakó is szorulván Paulába, mozgásában bizonyos összehangolatlanság volt észlelhető.” A nyelv itt kurziváltan működik (kiemelések tőlem – N. G.), a legjelentéktelenebb szócskák, módosító szavak és rokonaik működtetik a csodát.

Molnár Vilmos, miközben üdítően egyedi jelensége a mai magyar kisprózának, sok szálon kapcsolódik a magyar irodalom különböző hagyományaihoz. Humora modern, kevésbé megemelt, több regiszteren szóló folytatása Tamási Áronénak. Hamisítatlan székely humor ez is, mai változatban. Nyelvi játékai: a szófacsarások, a szinonimák leleményes halmozása Lázár Ervinnel rokonítják. Az abszurd iránti érzéke és fogékonysága Örkény Istvántól, Páskándi Gézától eredeztethető. De történetei mögött ott érezni Tersánszky Józsi Jenő hatását, Karinthy Frigyes kéznyomát is.