Markó Béla: Csatolmány

Markó Béla Csatolmány című kötete a költői közéletiség, a nemzet(rész)történet, benne a családtörténet kérdéskörei, sőt, a létezéshez való lehetséges emberi viszonyulások szempontjából az addigi életpálya tanulságainak lírai újragondolásaként, illetve összegezéseként is olvasható. Mivel a kötetben közölt versek a dátumozás szerint 2011. szeptember 8-tól, a szerző hatvanadik születésnapjától, 2013. március 15-ig időrendben követik egymást, a 2012. január 18-án írott Delikát, a január 7-én keltezett Csatolmányhoz hasonlóan a kötet élén körvonalazni képes a kötet egészét meghatározó történelmi-társadalmi szituáltságot, miközben föl-fölvillantja azokat a helyzeteket, motívumokat és érzéseket, amelyek a hazafogalom, illetve a hazához való viszony múlt és jelenbeli problematikusságát már a kötet elején jelzik: „Egyik hazámnak nincsen íze, / másik hazámban nincsen fűszer, / megfagyott mutató vagyok csak, / elromlott a szeretet-műszer”. A Csatolmány egészen Trianonig (ami több más versnek is az origója), a nagyszülők, szülők nemzedékéig visszanyúlva keresi a múlt örökségét, tanulságait.

A 2010-es évek elején a magyar költészetben megszaporodtak azok a versek, amelyekben szerzőik a magyarsághoz, a nemzethez, a hazához s egyúttal az aktuális közéleti, politikai kérdésekhez való viszonyukat fogalmazták meg. Markó Béla kötete nem függetleníthető ettől a kortárs lírai jelenségkörtől vagy inkább történéstől és az ezzel kapcsolatos vitáktól, sőt, szervesen beleágyazható abba, (Magyar kert; Csatolmány; Delikát; Fakard; Magyar bánat; Retró; Nincs; Rács). Ugyanakkor nem új keletű és divatkövető Markó „hazafias” költészete, csak a korábbi évek politikát, közéletiséget tudatosan kerülő szonett- és haiku-köteteihez képest tűnhet újszerűnek. A költészet és a közélet viszonya Markó Bélát versben és esszében, pályája korábbi szakaszaiban is foglalkoztatta. Újabb közéleti, politikai, „hazafias” versei azzal hoznak újat, érdemit a kortárs hasonló líravilágok közé, hogy a jelen kérdéseinek egyetemes magyar és szűkebb erdélyi történelmi gyökérzetét is láthatóvá teszik. A múlt és a jelen egymásba ékelődésének („és számot adok nekik / az el nem múló múltról” – Rossz pénz), a múlt jelenvalóvá tételének („mert nem hagyjuk mi úgysem / elmúlni már a múltat” – Hamu), az örökség aktualizálhatóságának kérdéseit felmutatni, a múlt-jelen-jövő viszonylatainak bonyolultságát, ellentmondásosságát érzékeltetni, hol pátosszal, hol iróniával („ám kőben-e vagy bronzban, / a hősök élnek újra, / s jelenvaló már minden, / nem emlékszünk a múltra,” – Erkély) a kötet egyik legfontosabb törekvésének látszik. Ugyanakkor az is megkülönbözteti Markó ezen verseit a kortársak többségének hasonló jellegű műveitől, hogy a történelmi aura nem csak nemzet(rész)történeti vonatkozásokat hoz felszínre, hanem családtörténetieket is. De fordítva is fogalmazhatunk, a családtörténeti örökség egyes mozzanatai, alakjai, helyzetei lehetőséget adnak Markó számára, hogy a 20. századi erdélyi magyar sors lényegi jellemzőire emlékeztessen, hogy a tanulságaikat aktualizálja. (Csatolmány; Ég; M. Kir. Posta; Költők; Szinopszis; Félálom; Határsáv; Óperencia). A múltidézéshez, illetve a múlt tovább élésének, a múltba gyökerező jelen közéleti, hazafias dilemmáinak megjelenítéséhez Markó egy sajátosan ironikus, gyakorta játékos és humoros versbeszédet és hozzá illő, egyszerre hagyományőrző s a hagyománnyal ironizáló versformát dolgozott ki. Ez a versbeszéd Markó korábbi költészetéhez, különösen az előző évek szonettjeinek, haikuinak koncentráltságához, sűrítettségéhez képest jóval lazább megformáltságú, közvetlenebb hangvételű, hétköznapibb, publicisztikusabb szóhasználatú, de poétikailag korántsem kevésbé megmunkált. Szinte versenként változik a megrendültség és az azt oldó játék, a rezignáció és az azt felülíró irónia, a kiábrándultság és az azt ellensúlyozó humor aránya, elegye, de a kötet egészét alapvetően az ironikus modalitás járja át. A Fakard (Nemzetti dal) című verssel, s talán a versek időrendi sorozatát három részre tagoló, de keltezetlen, ciklusnyitó versekkel (Magyar kert; Magyar dráma; Magyar bánat) szemléltethető ez a beszédmód leginkább. A versbeszéd hangsúlyaiban, a ritmusokban, a már-már a népies(kedő) rigmusokban, ritmikai leleményekben, a helyenként bravúros nyelvi-, szó- és rímjátékokban, a címadásokban, a verseknél szokatlan műfaji meghatározásokban (nemzetti dal, műdal, erdélyi szomorújáték, exegi monumentum, commedia dell’arte stb.) megformálódó irónia nem csupán a múltban elszenvedett, elkövetett nemzeti sérelmekre, hibákra, egykor fájdalmas, ma már talán megmosolyogtató múltbeli közösségi, családi eseményekre, helyzetekre, azok akár jelenbeli továbbélésére, ismétlődésére és más aktuális közéleti fonákságokra, nemzeti öncélúságokra irányul, hanem megfogalmazója saját személyes sorsára, Istenhez való viszonyára, sőt, általában a világban létező ember sorslehetőségeire, még általánosabban a létezés egészére.

Így közösséget érintő iróniája, kritikája sem kívülről, felülről megfogalmazódó, nem támadó, ítélkező jellegű, hanem belülről hangzó, önironikus, önkritikus. A közösségi ügyek fölötti meditáció ebben a kötetben hangsúlyozottan a lírai én személyes ügye, a nemzeti múlthoz és jelenhez, a hazához való személyes viszony megfogalmazása vagy újrafogalmazása sem egyszerűen költői feladat, kihívás Markó számára, de megkerülhetetlen egzisztenciális kérdés is. A kötet ebből a szempontból talán legfontosabb Láthatás című versének lírai énje hosszan sorolja a szenvedélyes kérdéseket, miközben bizonytalan, hogy „Melyik haza?” is legyen a megszólítottja, s végül az iróniára okot adó helyzetet is bemutatja: „Valóban szép itt, és szép ott is, / de kihez írjam versemet? / Ez is riszál, az is riszál már, / és végül egyik sem szeret. // Annyi hazám van, hogy már egy sincs, / tényleg a bőség zavara, / s lassan-lassan be is sötétül, / menjünk haza! Haza? Haza!”