Grendel Lajos: Elszigeteltség vagy egyetemesség

Grendel Lajos számára a nyolcvanas évek végétől az esszé, a publicisztika, az interjú, a napló alkalmas formává vált, hogy az öntanúsítás mellett a kisebbségi sorskér­dések és az irodalom összefüggéseiről, a kisebbségi író „küldetéséről” megfogalmazza gondolatait. Az esszéisztikus szövegek, melyek első összefoglalása az Elszigeteltség vagy egyetemesség c. vékony kis kötet, éppúgy az illúziótlan egyéni és kollektív hely­zet- és azonosságtudat hiányát felmutató önkritikus múltszemlélet jegyében fogantak, miként a korabeli regényei. Grendel számára az irodalmi problémák kezdettől az elszi­geteltség és az egyetemesség szembenállásaként fogalmazódnak meg, ahogy azonos című, 1979-es esszéjében (Elszi­geteltség vagy egyetemesség) írja. A csehszlovákiai magyar irodalom legfontosabb kérdésének tartja, hogy képes lesz-e a kisebbségi létezés sajátszerűségét esztétikai értelemben tartalommá formálni, mert ha nem, csak provinciális irodalmat hordhat ki. Az esszében felvetett kérdések a későbbiekben más-más megfogalmazásban még számos Grendel-szövegben és -interjúban vissza-visszatérnek. „Egyetlen kérdés foglalkoztatott, s foglalkoztat ma is igazán: az öntörvényű, szabad cselekvés esélyei. Mégpe­dig itt és most, szlovákiai magyar emberként” – mondja már 1982-ben egy Brogrányi Juditnak adott interjúban. Épp ezért vizsgálja a kisebbségi lét szociológiai, morális, politikai természetét, a kisebbségi értelmiség magatartáslehetőségeit, a kisebbségi tudat zavarait, s az irodalomnak a viszonyát mindehhez: „a nemzeti­ségi – tehát kisebbségi – létmód gyakran anélkül, hogy tudatosítanánk, kialakít valamiféle preventív, bénító gátlásmechanizmust. […] Ahelyett, hogy a megmaradás szempontjait a töb­bi, egyetemesebb szempont mellé rendelné, az egyete­mesebb szempontokat alárendeli a megmaradásnak. Csakhogy ez zsákutca, mert súlyos értékzavarokhoz vezethet.”(„Az ember szüntelenül helyzetben van…”)

A szlovákiai magyar kisebbség szel­lemi élete a társadalomtudományi, kulturális intézmények hiánya, csonkasága miatt, a po­litikai érdekérvényesítés korlátozottsága következtében végletesen irodalomközpontú volt. Kisebbségi körülmények között az irodalom művelése a megmaradást, a közösségi kohéziót szolgáló küldetéssé válhat. Az iro­dalom azonban, amikor küldetést vállal, öncsonkításra kényszerül, mivel „a lehető legegyszerűbb, legtöbb olvasója számára érthető formanyelven kell ezt a küldeté­sét teljesítenie, mert csak ekképp működhet kohéziós erőként.” – írja Grendel a Hagyomány és korszerűség a csehszlovákiai magyar prózában c., 1989-es esszé­jében. Többször is utal arra, hogy a kül­detéstudat, a szolgálat ideológiája mögé könnyen elrej­tőzhet a szakmai igénytelenség. Ezért is hangsúlyozza az esztétikai és az egyéb értékek közötti különbség szükségességét abban a többször előadott gondolatmenetben, amely­ben az először Fábry Zoltán által megfogalmazott ún. szlovákiai magyar regény abszurd igényét és a hatva­nas–hetvenes években, bár írói gyakorlatában ennek ellenére a szolgálat jegyében született műveket értékelte.

Grendel Lajos közéleti szerepvállalásának motivá­ciói a Kelet-Közép-Európában hagyományos írástudói feladatvállaláshoz is közel állnak. Az 1989. februári írószövetségi állásfoglalás vitaindítójában (Irodalom és megújulás) pél­dául azt mondja: „Írók vagyunk, és nem hivatásos poli­tikusok, s nem ambicionáljuk, hogy írói hivatásunkat más hivatásra cseréljük fel. Ám éppen azért, mert írók vagyunk, s gondolatainkat anyanyelvünkön, a magyar nyelven fejezzük ki, nem lehet közömbös számunkra, hogy az a nyelv […] forrása marad-e a jövőben is kultú­ránknak, vagy pedig elsorvadásra és végső pusztulásra van ítélve […]. Mint csehszlovákiai magyar írók nem néz­hetjük tétlenül azokat a jelenségeket, amelyek a cseh­szlovákiai magyar nemzetiség azonosságtudatát gyen­gítik, s így irodalmunk alapjait is megrendíthetik.” Ezzel a magatartással lát­szólag szemben áll, amikor 1989. november 22-én a tüntetők között arra vár, hogy felolvashassa a Független Magyar Kezdeményezés nyilatkozatát, s közben azon meditál, hogyan is csöppent ő egy forradalom kellős közepébe (Pozsonyi földrengés). Nincs azon­ban itt sem ellentmondás, ha tudjuk, hogy Grendelt legjobban az egyén szabadságának kérdései érdeklik; szabadságon pedig azokat a külső és belső körülmé­nyeket érti, „melyek lehetővé teszik számunkra vala­mennyi képességünk és tehetségünk kibontakoztatá­sát”. A maga részéről mindent megtesz a nemzeti öncélúság ellen, a nemzetek közötti párbeszéd érdeké­ben. Tudatában van annak is, hogy a demokratikus jogegyenlőség deklarálása csak az első lépés ezen az úton, mert az igazi, az előítéletmentes párbeszédhez a kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság okait kellene felszámolni. Ezért javasolja a Reflexiók egy vita után c. esszéjében, hogy a szembeállított történelmi sérelmek, vádaskodások ördögi köréből úgy lehetne kilépni, ha a közös múltat a globális emberi problémák nézőpontjából szemlélnénk.

A kelet-európai rendszerváltoztatásokkal együtt járó keserű felismerések azonban Grendelben is egyre fokozzák a politiká­val szembeni kiábrándultságát, és ismételten szembe­sülésre késztetik az írástudói felelősségvállalás prob­lémájával. Ellentmondásos érzéseit, nézeteit pontosan foglalta össze az esszékötet utolsó, 1990 végén keletkezett Abszurdisztán c. írása. Az írók politikai szerepvállalását ebben az „elátkozott térségben” egy­szerre fontosnak és elkerülhetetlennek, ugyanakkor tragikomikusnak minősíti. „Így vagy úgy, nem térhet ki a politikai szerepvállalás elől, még ha terhére is van. Nem térhet ki, amíg az európai civilizáció alapvető ér­tékei veszélyben forognak. Márpedig Közép-Európában mindig is veszélyben forogtak, ma is.” Ké­sőbb viszont a maga számára járható utat mégis így összegzi: „Jobb kívül lenni. Ez nem árulás és nem er­kölcstelenség. Nem cinizmus. Inkább az írói munka nélkülözhetetlen feltétele, amely megszűnik, ha köz­életi szerepünket túlságosan komolyan vesszük, ha hiányzik belőlünk a szerepvállalásunkkal szembeni irónia és önirónia.”