Dobozi Eszter: Fehér

Dobozi Eszter meditatív-intellektuális hangú verseivel az 1970-es évek végétől tűnt fel. Az Egy (1986) és a Látó (1991) után Fehér c. harmadik verseskötete egyúttal a pályakezdő kísérletek lezárulása is. A Fehér c. kötet verseiben továbbra is megmarad az első kötetekre jellemző érzékeny, bölcseleti-intellektuális hang és a lírai hagyománnyal folytatott dialógus, de a költői képek sűrítettebbé válnak, a szabad áramlású sorok pedig néhol klasszicizálódnak. Dobozi Eszter költészete attól válik egyedivé, hogy szüntelen sűríti, egymásra torlaszolja a képeket, látványtöredékeket, hogy aztán a gondolatot egy-egy rejtett idézettel törje meg. A kötöttebb formákkal való próbálkozásra példa a disztichonban írott sorok időmértéke (Október végi sorok; Genetika) vagy a szabályos tizennégy soros ciklusokból álló szonettkoszorú (Egy parány énekel). A felszín helyett a mélységre, a kinti látvány helyett a belső látomásra terelődik a figyelem. A Varga Melindával készült interjúban a valóságon túlmutató „kívül-belül” állapot személyes telítettségéről így nyilatkozott a szerző: „Külső útjaink belsővé is válnak. A belső utak pedig meghatározzák a külsőt. Az írás időről időre visszanyert képessége valóban kegyelmi állapot”.

Három képzetkör határozza meg a kötet verseit: a transzcendens élmény misztériuma, a természetélmény sugallata és a történelmi múlt személyes tapasztalata. A Confessio („Mi üzen / Ki üzen […] kicsoda küldözget megannyi fényjelet?”) költői kérdései az isteni titkokat kereső lírai szubjektum vallomása. A Magdalai Mária és a Mária-legendáriuma c. ciklus, valamint a Michelangelo da Caravaggio képe alá biblikus hangvétele a transzcendens-misztikus versek körébe sorolható. Az Áldozat – az Ómagyar Mária-siralom intertextusaival átszőve – egyfajta modern „stabat mater”, mely formakultúrájában is a középkori himnuszt követi.

A természetélmény ihlette költemények közül az objektív líra mesteri darabja a pusztulásvíziót sejtető Szénrajz: „gumiabroncs az útszélre vetve / indák gyűrűjében házi szemét, / olaj foltozza be az út sarát, / málló kövek közt hajt egy szarkaláb, / […] s áll ezernyi szálfa néma méltósággal”.A Látomások c. vers apokaliptikus képei is („ezüstsirályok bukórepülése”, „lehulló óriás levél”, „űri hideg”) a drámai létérzékelés kifejezői. Az Alfabéta és a Levéltöredék c. versekben konkrét természeti képek derengenek („fák taraja”, „ködszállta vizek”, „kénes-sárga alkonyok”, „korhadt törzsek”, „kéreg repedései”); de ezek a tájképi érzetek szintén a belső nyugtalanságot, a keserű léthelyzetet sugallják. A természet- és a transzcendens élmény szintézise figyelhető meg az Ecsetvonások olajban és az Akvarell c. lírai darabokban: a misztikum fogalmi nyelvre nehezen átültethető költői képekben van jelen: („özönöl fentről a fény”; „fehérré olvadó kék kehely”).

A történelmi múlt személyes tapasztalatát rögzítik a szabályos disztichonban formált költemények, melyek felelevenítik a rendszerváltozás, a 1990-es taxisblokád és a szovjet csapatok kivonulásának sorsfordító időszakait. Az 1990-es év eseményeinek, illetve a taxisblokád történéseinek áthallásaként a költő Babits Mihály Május huszonhárom Rákospalotán c. versét idézi. Úgy lép párbeszédbe elődjével, hogy saját tapasztalataihoz kapcsolja a költeményt (Október végi sorok, 1990): „Csak most kezdelek érteni, mester, most, ahogy újra / barbárok kora jön… // s rendőr, tört üvegek – értem az undorodat”. A visszás közéleti helyzet és a keserű léttapasztalat kifejezésére Arany Jánost Imperátor c. versére alludál: „A sok falékony húsdarab / önnön levében fuldokol”. A drámai mozzanatok, a válsághelyzetek kifejezésére Dobozi Eszter gyakran választ mottót vagy vendégszöveget elődeitől. Az Akvarell c. költeményben például egyszerre választja Arany Jánostól a Toldit és Babits Esti kérdésének egy-egy töredékét. Dobozi régi mesterek álruháit is magára ölti (például a 19. századi német költőnő, Annette von Droste-Hülshoffét), de általában nem a vers egészére, csak annak töredékére, forgácsaira játszik rá. A választott intertextus hálóját újra és újra felbontja, hogy elvonatkoztathasson és eltávolodhasson az idézett verstől, így csak áttételesen utal az eredeti szövegrészre. Vasy Géza az intertextusoknak ezt a fajta játékát „polifón” szemléletnek nevezi. Ez a sokszorozás, polifónia ad értelmet Dobozi Eszter költeményeinek: versvilágát „egyszerre történet- és létfilozófiai, rezignált-keserű szemlélet hatja át. […] A kettőztetés, a tükröződés, a fény és az árnyék, a színe és a fonákja játékossága és egyidőben komolysága is jól érzékelteti e versek polifóniáját, rezignált és reményvesztett szemléletmódját”. A reményvesztett szemléletet ellensúlyozza a fehérség mindent átható metaforikussága. A fehér szín átvilágítja a kötet egészét: a kinti téli táj, a hóesés látványa és a belső lelki táj metaforája a Fehér-ciklus ars poétikáiból is kiolvasható: „A külső hóesésből egy belsőre látni”; „Külső fehére a belsőbe hajlik, / belső fény áttűz a külsőn”; Kinn és benn is/ minden fehér”. Így kap többfajta értelmet a fehér fogalom- és motívumhálója, a káprázatosan feltündöklő „fehérnek ősoka” (A festő monológja). A saját korában visszhangtalan kötetet műveltségélménye, érzékletessége és gondolati igényessége teszi a Dobozi-költészet alakulástörténetének fontos állomásává.