Kertész Imre: Gályanapló

Kertész írói pályáján a rendszerváltozás körüli években következett be az igazi szakmai áttörés, munkájának hazai és külföldi elismerése. Ezzel párhuzamosan a művészi kifejezésmód terén is érdemi átalakulás ment végbe, ami elsősorban a történetelvű elbeszélés háttérbe szorulásával párhuzamosan új, a valóság értekező jellegű leírására épülő szövegtípusok megjelenését eredményezte. A Gályanapló számítható az első reprezentatív példának azon művek sorában, melyek egyaránt távolságot tartanak az epikai fikció és az esszé konvencióitól; s az autobiografikus alany közvetítésével engednek betekintést az író gondolatvilágába. Ahogy arra a kötet címe is utal, Kertész e munkája alapvetően a napló önéletrajzi műfajába sorolható, miután az egyes, elszórt dátummegjelölésekkel ellátott szövegegységeknek a kronológiai szerkesztettség kölcsönöz egységes karaktert.

A Gályanapló anyaga Kertésznek az 1961 és 1991 közé eső harminc évben papírra vetett feljegyzéseit tartalmazza. Az író kiadói megkeresésre vállalkozott a jórészt a Kádár-rendszer ideje alatt született gondolatainak, lejegyzett élményeinek gondosan összerendezett megjelentetésére. Ebben a műben a fragmentumokból dolgozó szövegépítkezés, a rövid, tömör szövegbetétek kompozícióba rendezésének újfajta módszerével találkozhatunk. A legfontosabb szervezőelvet ugyanakkor a naplóíró individuum jelenti, az ő eltökélt szellemi munkájának ábrázolása határozza meg a Gályanapló arculatát. A különböző nyelvi kifejezésformákból álló mű nagyszámú, főként modern gondolkodóktól és íróktól kölcsönzött idézetből, tömör megállapításokból, reflexiókból, aforizmákból épül fel. A legsikerültebb szövegrészekben a műhelymunka elméleti megfontolásait rögzítő bejegyzések és a holokauszt problémáját tárgyaló gondolatmenetek, valamint életrajzi önkommentárok szerepelnek. Mindenképpen informatívnak tekinthetők azok a hatvanas évektől datált írói megnyilatkozások, amelyek a Sorstalanság (1975) keletkezéstörténetét dokumentálják. Kertész legfontosabb bölcseleti témáját ezúttal is determináció és szabadság viszonya jelenti, ami szorosan kapcsolódik az alkotómunka által kiküzdhető önfelszabadítás eszméjéhez. A totális diktatúrában a marginális, illegális helyzetben lévő individuum számára a szabadság egyetlen esélyét az alkotó munka jelenti; a napló megírása ezért válhat önmagában a belső szabadság kiküzdéséről szóló hiteles beszámolóvá.

A napló három nagyobb fejezetre tagolódik, az egyes részek a gályarab útjának állomásait jelölik: a nyílt vizekre történő kihajózást a szirtek és zátonyok közti bolyongás követi, végül a kormány és az evezők elengedése a boldogság elérését jelenti. A naplóírás folyamatát Kertész tehát egy beláthatatlan cél felé tartó tengeri utazás képében ábrázolja, amelyben az írói munka a fegyenc „gályázásának” felel meg: „Az öndokumentálás e gályapadmunkája. Ragaszkodom hozzá, mint evezőhöz, amely elgyötör és előrevisz. Jó irányba vajon? Talán épp ez érdekel.” A sorstalan hajóút végpontját ugyanakkor nem a kikötőbe való beérkezés, hanem a kényszermunka önkéntes feladása jelenti, a mű befejezése ezért jelöli egyúttal a szabadság kivívásának pillanatát is. A szövegben az önéletrajzi alanyhoz az önreprezentáció kétféle módja kapcsolódik. Míg íróként mint gályarab jelenik meg, addig művészként az egyetlen téma különböző improvizációit ismétlő zenész alakjában lép színre. A Gályanapló zárlata az önfeledten játszó zongorista képében mégis ambivalens módon viszi színre a művészetben lelt boldogságot, amennyiben a süket előadó épp saját zongorajátékát nem hallhatja. Az esztétikai önábrázolás tehát úgy jelöli ki a művész helyét a műalkotás belső világában, hogy az alkotóként szabad egzisztenciát saját művének – külső nézőpontot nélkülöző – foglyaként szituálja.

A Gályanapló megjelenése nem csupán az egyöntetű pozitív kritikai visszhang miatt fontos fejezete a szerzői befogadástörténetnek, hanem egy olyan új értelmezői szempont megfogalmazása miatt is, amely döntően befolyásolta az egész életmű bölcseleti megítélését. Az egzisztenciafilozófia alapproblémáinak, kérdésfelvetéseinek a kötetben több helyütt olvasható kifejtése, értelmezése késztette arra a recepciót, hogy felismerje az egzisztencializmus alapvető hatását Kertész gondolkodásában. A témát érintő egyértelmű írói önmeghatározások nyomán a kritika joggal értékelhette a naplót „az egzisztencializmus jegyében felfogott és leélt élet dokumentumaként” (Dávidházi). A modern létfilozófia szemléletadó jellege a szövegben elsősorban a túlélői létformát egyedül igazolni képes tanúság etikai feladatvállalásában nyeri el konkrét jelentését. Az egzisztencia tanúságként történő felmutatásához az alkotómunka azon sajátos típusa jelenti az eszközt, amelyet Kertész a kierkegaard-i „érzéki zsenialitás” átértelmezése e révén írt le: „Lehetséges-e itt is az egzisztenciális zsenialitás, az egyszeri létezés mélységes átélése, az élet megélése, ez a nagy alapvető kérdés. És a válaszomban nem kétkedhetem: igen.” A Gályanapló ennyiben az egzisztenciális zsenialitás példaértékű alkotása. Bizonyítéka annak, miként képes az egyén megalkuvást nem tűrő szellemi erőfeszítés révén az életét a tömeglétből a saját életeként visszanyerni; s az írásnak köszönhetően életre kelteni a mindenkiben benne rejlő alkotó géniuszt.