Cs. Szabó László: Hunok Nyugaton

Cs. Szabó László, a Nyugat esszéíró nemzedékének jelese, már amikor elhagyta Magyarországot (1948), híres író volt. Népszerűségét sokoldalúságának és tág látóhatárú érdeklődésének – írt esszét, útirajzot, közgazdasági tanulmányt, szépprózát – köszönhette. S nem kevésbé annak, hogy a német megszálláskor tiltakozásul lemondott a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetéséről. Gondolkodását, erkölcsét, történelem iránti érzékenységét nagyon is meghatározta – noha Budapesten született – Kolozsváron töltött gyermekkora. (Sok egyéb mellett e korán kapott ajándéknak adózott azzal, hogy a Franklin-Társulat tíz kötetes Erdély öröksége – Erdélyi emlékírók Erdélyről című, 1942-es kiadvány szerkesztésében közreműködött.) Cs. Szabó – jóllehet mindig a párbeszéd híve volt – értékrendjétől eltántoríthatatlan alkotó. Ezért is válhatott a nyugati magyar irodalom vezéregyéniségévé. A fiatalabbak, vagyis az 1956-os nemzedék szerint egyenesen tanárává. A rövid olaszországi tartózkodást megannyi súlyos (életvitel tekintetében nem könnyű) londoni évtized követte (a BBC-ben hírfordító), amikor esszéi révén beolvasó „munkakörét” katedrává avatta. A Hunok Nyugaton első – rövidebb – változata, amely valójában rendhagyó Illyés Gyula-portré, az író hatvanadik születésnapját köszöntve, más írások kíséretében, a müncheni Új Látóhatár 1962/5. számában jelent meg.

Hihetetlen az a másik értékét megbecsülő baráti szeretet és érzékenység, amely a két írót, az ízig-vérig urbánus Cs. Szabót a Puszták népe szerzőjével összekötötte. Először – a levélváltásokból kitűnik – intenzívebben a rádiós szereplések alkalmával találkoztak (Illyés barátja fölkérésére 1939 és 1944 között huszonhárom rádióelőadást írt). Az igazi találkozás azonban – ennek az élményét avatja egyfajta „boldogságfutammá” a Hunok Nyugaton – 1946 októberében történt. Hubay Miklós ajánlására egy nemzetközi segélyszervezet meghívott több magyar írót és művészt – köztük volt Cs. Szabó és Illyés mellett mások közt Márai Sándor, Déry Tibor, Sőtér István, Ferenczy Béni, Szőnyi István, Czóbel Béla is –, hogy Svájc „havasai közt kiszellőzzék a háborús ketrec-állapot, hitleri megszállás, nyilas rémuralom s az irgalmatlan ostrom emlékeit”. Ki-ki másként értékelte ezt az égből idecsöppent utazást. Márai mérgelődve kalodának – „számomra ez az út fagyos, didergő vesszőfutás volt” (Föld, föld!...) –, míg Cs. Szabó és Illyés jókedvű szellemi nyújtózásnak. Egyszer csak megszöktek a hideg és unalmas Genfből, és élhettek barangoló kedvüknek. Az igazi úti cél Párizs volt, ám Róma sem maradhatott ki, és közben tiszteletüket tették az olasz svájci Brissagóban, meglátogatván a freiburgi filozófiaprofesszort, Szilasi Vilmost.

A kis terjedelmű könyv fejezetcímei (Svájc – Olaszország, Franciaország, Kézfogások) valamicskét fölvillantanak a földrajzilag pontos útról, de az élményszerű találkozások hevét csak az elegáns, olykor lírába torkolló, máskor szarkasztikus szeretetbe csomagolt mondatok adhatják vissza. Amikor a Szent Gotthárd-alagút túlsó felén, Airolóban eléjük ugrott „a zord, havas hegyoldalból egy harangtorony”, Cs. Szabó megjegyezte: „Itt az ideje, hogy gondozásba véve kitágítsam a gallomán pannóniai költő latin látókörét”. Babitsnak hódolván mindketten tisztában voltak avval, hogy a másik mit tud, mégis a sziporkázó, csipkelődő jókedv határozta meg dialógusukat. Ahogyan Cs. Szabó leírja barátja nagy versének (A reformáció genfi emlékműve előtt) létrejöttét megelőző, döndülő lépések  puskalövésszerű sorozatát („tíz… húsz… harminc… ötven… hatvan… száz… száztíz… százhúsz, százharminc… száznegyven… száznegyvenhárom”) – „mérte favágó lépteivel a hitújítók emlékfalát” –, abban konok méltóság van. Az író és portréjának alanya erősen ragaszkodtak egymáshoz. S hogy Cs. Szabó megmutassa az íróbarátság mélységét, „két férfi üde, felszabadult mámorát”, egyik novellájából, az A tanítványból másolt át egy jellemző részletet. (A megfelelő helyen, hangulati töltésként, a Téli utazásból [1956] ugyancsak idéz.)

Aki a „tapolcai lókupec mustrálgató szemével” járta körül Marcus Aurelius bronz lovasszobrát, az Párizsban a tizenkilenc és huszonhárom éves kora közötti énjével szembesült. Az avantgárd, a baloldallal is szimpatizáló költővel. Illyés az egyik kései interjúban azt mondja, hogy „Párizs tette magyarrá”. Valóban, hiszen a Hunok Párisban (1946) című regényében már jelezte – bármily nehéz is volt a sorsa – a rátalálás örömét: „a szabadság levegőjét szívtam”. A „romantikus forradalmár” (saját jellemzése) ott nézett igazán szembe magával. Évtizedek múltán Cs. Szabó viszontlátta megdöbbenését („elhűlését”), mikor a hajdani, csaknem barátként viselkedő költő, Tristan Tzara szemére hányta Illyésnek, hogy a Magyar Írók Szövetsége a szlovákiai magyarok kitelepítése ellen írt kiáltványt. Ki remegett jobban, az öreg, ítélőbíróként jelenlévő – „jóbaráthoz, hajdani fegyvertárshoz sem ér el a hangunk a mélységből” –, vagy az egyetemes magyarság ügyét szívén viselő poéta? Ezer alak, Moravia, Ungaretti, Éluard – Illyés „alig ismert a roncsra” –, Tzara, Aragon, Németh Andor, Brassaï, François Mauriac, Bartha László (aki portrét rajzolt Cs. Szabóról és Illyésről is), Szalay Lajos, Gara László, a hajdani Illyés-szerelem, Orosz Anna, a „szép kalapvarró lány” – találkozások (ebédek, vacsorák, fölolvasások, színházi előadások), késélen táncoló helyzetek tömkelege – jellemzi a Hunok Nyugaton hihetetlenül széles panorámáját. A párizsi „béke” ugyan megszületett, Cs. Szabó és Illyés képzeletükben talán föl is robbantották azt a bizonyos asztalt, tudván tudták ugyanis, hogy a megtépett kis nemzet csak tartásával, méltóságával, tudásával nőhet föl a jobb sorsra ítélt nemzetekhez.