Csaplár Vilmos: Igazságos Kádár János

Egy mára lassan feledésbe merülő életérzéssel, a Kádár-kor iránti nosztalgiával játszik el a kötetben Csaplár Vilmos. A címadás eleve többértelmű, ironikus gesztus, hiszen a Mátyás király igazságossága körüli legendákra utal, jelezve, hogy modern mesére számíthatunk. Ezzel a párhuzammal viszont rögtön megkérdőjelezi saját állítását is Kádár igazságos voltáról. A kettős szerzői játék végigkíséri az egész kötetet. A lazán kapcsolódó történetekből álló, mintegy húsz évet felölelő regényben felbukkannak olyan tények, mint Csehszlovákia 1968-as lerohanása vagy az, hogy hogy a kádári rezsim nyugati hitelekkel próbálta fenntartani a gulyáskommunizmus viszonylagos jólétét. A szereplők többsége is valós személy – feltűnik a kommunisták között keményvonalasnak számító Biszku Béla belügyminiszter, a vadászatokra géppisztollyal járó Czinege Lajos hadügyminiszter vagy a kultúrpolitika élet-halál urának számító, bajsza alatt hamiskásan mosolygó Aczél György –, ám a történelmi tények és alakok bizarr, mesés körítést kapnak. A valóságot átszövő fikció, a duplafenekű nosztalgikus narratíva elbizonytalanítja az olvasót, elveszi igazodási pontjait: emlékeztet rá, hogy a vágyaktól, félelmektől manipulált tudat képes felülírni a valóságot, és hogy nem csak egyéni, de közösségi szinten is létezik Stockholm-szindróma. Ha ugyanis egy nép kényszerűségből eltűri a diktatórikus, erőszakos vezetést, azzal saját tehetetlenségét is beismeri – a belső feszültséget feloldva pedig önvédő mechanizmusként inkább megszereti elnyomóját, azonosul vele, bűneit később erénnyé formálja. „Az Igazságos túléli a Valóságost, kiéli a közös emlékezetből. Letakarja. Keresztülhúzza és eltörli” – írja a kötet kapcsán Németh Gábor.

A regény központi alakja természetesen Kádár János, korszakának legnagyobb kisembere, aki a mesebeli Mátyás királyhoz hasonlóan, személyesen követi figyelemmel az ország sorsát, titokban ellenőrzi minisztereinek háttérszervezkedését. Legnagyobb trükkje, hogy nincs trükkje –, az utca embere ugyanis el sem hiszi, hogy az MSZMP főtitkárát látja zötyögni a buszon, pörköltet enni az egri kiskocsmában. Kádár pedig könnyen elvegyülhet a forgatagban, de a legváratlanabb pillanatokban hozhatja zavarba a saját utakon járó kormánytagokat is. A kínos vagy vidám pillanatokat felvillantó anekdoták a mese mázrétege alatt is tudatosítják az állandó ellenőrzés veszélyét, a számonkérés lehetőségét, és ez teszi hideglelősen kedélyessé Csaplár történeteit. Kádár igazságosztóként és afféle kommunista tréfamesterként van jelen a regényben, bár céljait sokszor a hozzá legközelebb állók sem ismerik. Személye egyensúlyt teremt a Központi Bizottság vezetésében is, ahol a puritán, „világforradalmiakként” jellemzett kommunisták és a „kovácselvtársi vágyak” hívei, vagyis jóléti államot akaró reformerek feszülnek egymásnak.

A mitikus Kádár János átlátja és hasznára fordítja ezeket a törekvéseket, miközben végig megmarad káposztástésztát eszegető kispolgárnak –, ezzel paradox módon a regény legszimpatikusabb alakjának számít, annak ellenére, hogy az elnyomó rendszer az ő képmását tükrözi. Csaplár jól érzékelteti a Kádár-kor nyugalomnak tűnő tehetetlenségét, amit a politika harminchárom éven keresztül kontrollálni is tudott gumicsonttémákkal, mesterségesen létrehozott és egyben felügyelt vitákkal tartották fedő alatt a társadalmi indulatokat. Jó (és fiktív) példa erre a regény visszatérő motívumát jelentő aprócska, lila virág, melyet Kádár fedez fel az udvarában: a főtitkár ezt a névtelen és jelentéktelen növénykét pusztán azzal, hogy a Központi Bizottság ülésein többször is szóba hozza, a tudományos és társadalmi párbeszéd fő témájává teszi, aztán a kellő időben elengedi az időközben már vitaműsorokat megtöltő, lassan a politikai ellenállás szimbólumává váló virágocska szárát. A közbeszédet és hangulatot ugyanis az irányítja a legügyesebben, aki témát ad neki, elvonva a figyelmet a kínosabb ügyekről. A szerző – aki egy szándékoltan giccses jelenet erejéig, gyermekként maga is megjelenik a regényben – bevallottan bosszúból vetette abszurd, bizarr helyzetekbe Kádárt és körét. Mint a Magyar Narancsnak adott, 2001-es interjúban Csaplár fogalmazott, ez az alkotói válasz arra, hogy „a szocializmus építése” nevében évtizedekig nem hagyták békén. „Erre [...] úgy reagáltam, hogy átéltem írás közben a legnagyobb fokú szabadságot, rajtuk keresztül.”

Ugyanakkor annak is van üzenetértéke, amiről a regény nem tudósít: az Igazságos Kádár János hamis vezetőmítoszával nem összeegyeztethető az '56 utáni véres megtorlások sora, melyeket Kádár jóváhagyásával Biszku Béla vezényelt le. Sérült a kollektív népi emlékezet azáltal is, hogy a későbbi társadalmi kiegyezés és a szociális-jóléti juttatások fejében sokan inkább önkéntesen vállalt amnéziába menekültek, mintsem hogy Kádárt véreskezű diktátorként idézzék fel. A kötetben csak egyetlen, stílszerűen a korszak kettős beszédét idéző utalás akad 1956-ra: az azonos évjáratú Forradalmi Munkás-Paraszt Merlot, amely a leírás szerint „Bíborvörös volt, mint a vér”. Igaz, a túl erős bort nyakaló elvtársnak később komoly fejfájást okozott.