Kodolányi Gyula: Január

Kodolányi Gyula költői életútja közéleti szerepvállalása miatt egy időre megszakadt, ezért a költészethez való visszatérésének első lépése, az 1997-ben megjelent Január c. kötet új költői korszak kezdete is. Nem nyelve, poétikája változik, hanem világlátása. A verseit kezdetektől meghatározó gondolatiság változatlanul kivételes, már-már uralkodó szerepet kap, de a korábbinál személyesebbé, meditatívabbá válik. A kiesett évek tapasztalatai megerősítik reflektív és kételkedő hajlama: „Kilátsz, el messzire, s mintha hirtelen rálátnál a saját életedre” (Mondhatnád-e bizonyossággal?). Jellemző, ahogyan a kötet címadó versének hó-motívuma először természeti elemként jelenik meg, de az időtlen havazásélmény szinte azonnal az érett költő meditációjának része lesz. A hó nem csupán alkalmi csoda: fehérsége a fény megidézése, annak minden mitikus jelentésével, az évkezdő hónap nevének hangsúlyos használata az évszakok váltakozásában megmutatkozó kozmikus rendre utal: „Hóburok-álomból, tiszta képek emlékével indulunk lassan, vonakodva, április langyos melegén át a tűz felé, november nyirkos haldoklása felé, januárba-térés reményével, halál és újjászületés, az új kisded felé.”

Az intellektualitás mellett Kodolányi verseiben fontos szerepet kap a költő rejtett panteizmusa. Egy-egy természeti motívum esszéiben is gondolatfolyamokat indít, ahogy verseiben is aktiválhatja szüntelen készenlétben álló intellektusát. De kiindulhat bárhonnan, minden fontossá lehet attól a belső mozgástól, amit elindít: „néha a legbárgyúbb tárgyból, konyhaszékből, asztalból ragyog fel jelentés”. Ez nem esetlegesség: azt jelenti, hogy a teremtés komplexitása minden létezőben jelen van – ennek megfelelően minden eleme megérdemli a tiszteletet. Túl van ez a hagyományos tárgyias költészeten, túl a klasszikus modernségen. Abban az értelemben, ahogyan a magyar irodalmi közbeszédben a fogalom használatos, nem posztmodern. Nem dekonstruál, hanem épít; konzervatív gondolkodóként a töredezőben lévő világ egységét akarja újrateremteni. Ez a szándék mutatkozik meg abban, ahogyan a nyugati ember világképét, azon belül a klasszikus modernség teremtő bizonytalanságát és a keleti gondolkodás statikus biztonságát kapcsolja össze. Hogy ez nem csak szemléleti kérdés, azt látványosan igazolja egy dramatikus természetű szöveg (a költő szerint versfüzér). A kormányzó halála c., Szabados György és Nagy József (Josef Nadj) részvételével született mű a klasszikus kínai és japán színház anti-dramaturgiáját az európai dráma hagyományaihoz közelíti. Ezt a szöveget szerzője valójában nem olvasásra szánta, hanem egy színpadi produkció verbális anyagának. A műnek tehát nem a könyvbeli lét az elsődleges otthona, hanem az élőszó, élő előadásban, amelyben a tánccal és a zenével egyenrangúan szólalhat meg. Ilyen értelemben szavai közvetlen, kommunikációs szerepükön túl olyan sajátos jelek, mint amilyenek egyes dallamsorok, ritmusképletek egy zenei kompozícióban.

E mű elkészítése és az előadás élménye tartós hatást gyakorolt Kodolányi poétikájára, pedig A kormányzó halála nem a művészi kísérletezés jegyében született. Sőt: kivételesen erősen kötődött egy konkrét időszakhoz, a rendszerváltást előkészítő értelmiségi mozgolódáshoz. (Különös, hogy éppen Magyarországon nem mutatták be soha, miközben Nyugat-Európában számos előadást megélt, és komoly szakmai sikert aratott.) Referencialitása nem kétséges, már-már politikai parabola. „Verseim közül egyedül ez a ciklus viseli magán 1989, e távolodó, fényes történelmi pillanat várakozásait, a diktatúra még eleven élményével együtt. Ezeket a verseket a »megrendelés«, az alkalom segítette világra, de úgy vélem, ugyanabból a szövetből valók, mint más költői munkáim” – írja róla Kodolányi. A magyarázat megerősíti, hogy a késő Kádár-kor és az ahhoz hasonlatos, gerontológiai és/vagy politikai értelemben elaggott diktatúrák vezetőinek fizikai és erkölcsi agóniája elkerülhetetlen. Ez a mű, ahogyan a diktatúrairodalom java, a zsarnokság természetét és a szabadság hiányát ábrázolva a szabadságról szól. Olykor messzire néző, olykor közvetlen utalásait a magyar olvasó könnyen megértheti. A „kis bor, kis búza, kis békesség” tétel ironikus utalás az eredetileg Puskás Ferencnek tulajdonított, csibészes ellenállás kifejezéséből („kis pénz, kis foci”) államvallássá vált cinizmus alapvetésére. A diktatúrába való kényszerű beletörődést kifejező „Ó mily jó, ó mily jó, / ó belátás, ó status quó-ó-ó-ó!” szózat szárnyalóan ironikus, ódai hangja egyenesen a valahai főideológus, Aczél György kedvtelve emlegetett fogalmára, a konszenzusra utal. De többről van szó: az ember egyetemes kiszolgáltatottságáról, aminek csak alesete egy diktatúra. Ezért vág egybe a „rendszerre” adott válasz a taoista bölcselet tanításával. A szabadság és a zsarnokság egyazon titok két oldala, hiszen, mint később olvashatjuk, a „Jó és Rossz a világot együtt tartják”. A színpadi játék fontos üzenete, hogy „Tudd – de ne tedd meg. Állj ellent a hegygörgetés mámorának, nehogy használni kényszerülj tudásodat”. A szöveg nemcsak Camus Sziszüphoszára utal, hanem a születése idején kétségbevonhatatlan tekintélyű Lukács György esztétikája elé illesztett, „Nem tudják, de teszik” Marxtól kölcsönzött mottójával is felesel. De fontosabb, hogy tudni és nem megtenni valamit egyszerre végtelen kiszolgáltatottság és végtelen bölcsesség. Egy későbbi variáns az utóbbi felé nyit: „Tudd, de ne tedd meg. Képeket mutass fel, képeket, a teljes képzeletet. Felejtsd el magad, és bűvöld elő a teljes világot az öt érzék s az ész tekergő, önfarkába harapó kígyója felett. Álmodj, élj szabadon.” Az utóbbi mondat Kodolányi legfontosabb célkitűzése. Ezt teszi szabadverseinek rendkívül feszített gondolati szerkezetében, ezt a formailag kötött, de teljes szellemi szabadságot hagyó szonettjeiben is – a Táncban a sötéttel ciklus virtuóz módon használt versformája már a további kötetek felé mutat.