Határ Győző: Köpönyeg sors

Az 1985-ben megjelent regény Határ Győző prózaírói munkásságának összegezése. Határ Győző nem az utókor szemében „hitehagyó” császárt, a hellén világot pillanatra visszaállító álmodozót formálja Köpönyeg sors című regénye központi hősévé, hanem egy, a huszadik században is jellegzetes sorsú szereplőt kelt életre. A létszámfeletti embert, a születését övező véletlenek révén a már halálra eljegyzettet: akire kora ifjúságától a bármely pillanatban lecsapni kész végzet leskel; akinek élete állandó halálfélelem, s akit sorsa megáldott-megvert a már betegségszámba menő rajongásossággal is. Aki – miként az üldözéseket túlélő, kártékonnyá váló, győztes újkori forradalmárok – minden képzelt jóhoz is halálos nekiszánással, kizárólagos lelkesedéssel adja magát. Az író a kelepcében élő, tehetetlen embert és az egymással homlokegyenest ellentétes koreszmék között kiszolgáltatottan vergődő útkeresőt kelti életre. A könyv alcíme is ezt hangsúlyozza: Julianosz ifjúsága.

A regényben megismerünk egy tökéletesen felépített és „fortélyos félelemmel” kormányzott birodalmat, és benne egy vezetésre alkalmas – épp ezért születése pillanatától „megdögölesztésre” kijelölt – személyiséget. A regény tárgya: hogyan játszanak a hatalmak a „megjegyzett” emberrel. És a másik oldalról: a megjegyzett hogyan viseli el így, és miként építi meg – a túlélés reményében – az életét. Határ jól ismeri a kor irodalmát, a hellenisztikus attikizálókat, a keresztény hitvitázókat, és persze Julianosz háromkötetnyi filozófiai munkásságát is. És mindezt – mint Móricz valaha az Erdély-trilógiába – beleömleszti regényébe. Persze, az író nem tudósként kezdett regényéhez. Keletkezéstörténete Határ régi „szerelméhez”, Will Durant kultúrhistóriai munkásságához kapcsolódik. Durant írja: „[Julianosz] sírt, amikor meghallotta, hogyan rombolják le pompás szentélyeiket, hogyan proskribálják [száműzik] a pogány papokat s osztják szét vagyonukat heréltek és [keresztény] párthívek között. Alkalmasint ebben az időben történhetett, hogy nagy titokban beavatták az eleusziszi misztériumokba. A pogányság erkölcseivel összefért, hogy valaki titkolja aposztáziáját [a megkeresztelt visszatérése a pogányságba]. Tanárai, barátai, titkának tudói óva intették tőle, hogy elárulja magát […] Tíz éven át tartotta a látszatot és keresztény módra, nyilvánosan imádkozott, sőt, nyilvánosan olvasta a szentírást a keresztények templomaiban«” (Duran: The Age of Faith).

Az író nem történelmi tablót akar adni, hanem egyetlen ember „lélekrajzi regényét”. Nem a történelem bemutatása céljából alakul a cselekmény, hanem egyetlen szereplő életre keltése érdekében támasztja fel a történelmet. A történelem nem dekoráció, mert minden újabb mozzanat a lélekrajz meghatározó, szükségszerű eleme. Egyetlen ember uralja a könyvet, az ő életének esetlegességei irányítják ugyan a meseszövést, azonban éppen a véletlenek erősítik és igazolják az egyest meghatározó törvényszerűségeket. A regény kerete a kelepcék-csapdák-börtönök nagy fantáziával variált láncolata, de ami kitölti: a herceg eszmélkedése. Ám ennek megírásában az író nagyon finoman elhatárol: rokonszenve az „eljegyzett” üldözötté, de ahogy hite átlendül rajongásosságba, onnantól már nem akarja követni. Csak ábrázolja. És ezzel menti meg művét.

A regény formáját tekintve a Bildungsroman, a fejlődésregény szerkezetét követi: az ifjú herceg különböző nevelők, barátok, barátnők hatására kiábrándul az egymással vetélkedő szektákra szakadt kereszténységből, és visszatér az attikai „szentkönyvek”, Homérosz és Hésziodosz istenvilágához, az újplatonista filozófusvalláshoz, illetve a korábban majdnem államvallássá lett Mithrász-kultuszhoz. Teszi mindezt némi narrátori rosszallás mellett Határ Győző. Amennyire példává emelhette az űzöttségben önmagát fel nem adó megjegyzettet, annyira nem követheti a keresztény templomok helyett az attikai és egyéb kultikus oltárokat hívőként visszaállítani akaró Julianoszt. Határ Győző filozófiai műveiben, a Julianosz-regény bő utószavától az Özön közönyön (1993) át a Szélhárfáig (2000) éppúgy erőteljes harcot vív az általa „judeochrisztiánus pálvallásnak” nevezett kereszténység ellen, ahogy ezt a vitát a valóságos, a történelmi Julianosz császár is vállalta valaha. De szerencsére a regény regény marad, és nem billen el semmilyen filozófiai vitairat felé. Ezt hangsúlyozza is az író utószavában. Mert ha egyet is ért az író a császár antikrisztiánus okfejtésével, nem ért, nem érthet egyet a fiatal Julianosz kezdeti ariánusságával, későbbi attikizáló rajongásával, s még a herceg papnő-szerelme, Szozipátra kháldeus-szellemű misztikusságával sem. Tartalmukkal sem, az alkati meghatározottságú viselkedéssel sem. A regénybeli Julianosz megjelenítése válasz az író korábbi műveiben felvetődött kérdésekre, a zsarnokság és „rajongásosság” kártékonyságára. Azok továbbírása és összegezése. A még itthon írt, ironikus Heliánéra (1948) kiteljesítő válasz a Londonban alkotott, patetikus Julianosz ifjúsága. Az esztétikai megvalósítás során egyensúlyt teremtett az epikai hitel és a korszakos szimbólum között. Ezért is maradandó értékű alkotása a magyar irodalomnak.