Vári Attila: Középkori villamosjegy

Rút doktor házában „fél egyet ütött az óra, mert már elmúlt fél hat” – tudatja a Lassított lónézés elbeszélője –, amikor az ügyvéd „dekameront javasolt” a fiúknak, vagyis „mindenik mond valami mesét, ami nem éppen hazugság, de azért nem is nagyon hihető”. Ő a múzeumi teremőr mosodába vitt szennyesével példálózott: „Így mossák ki naponta a történelmet” – majd felszólította az alanyi beszélő barátját, meséljen az elíziumi mezőkről. „Ott nem jártam, mert a bakter lefütyült, amikor át akartam mászni a kerítésen” – a fiú válaszával elnyeri a „dekameronkirály” címet. Vári Attila prózaeszménye – ahová sorolták – a Forrás második nemzedékétől éppúgy elütött, ahogy jóformán a (régi s újabb) romániai, erdélyi magyar irodalom egészétől is. Valós és képzelt elemekből, természetes és természetfölötti jelenségekből építkező világában sok ugyan a mesei motívum, ám ezek inkább a fantasztikus elbeszélőmód szerint szerveződnek, távolabb a mesék cselvetéses, próbatételes és jóvátételes vágyvilágától. A könnyed, csapongó, sziporkázóan szellemes nyelvi és cselekménybonyolítási ötletek, az idősíkokat összekeverő, a múltba és az egzotikumba kalandozó jelenetek hatása valóság és fikció, személyek és dolgok, tárgy és alany határainak eltüntetésén alapszik. A realitás erőteljes, érzékletes megjelenítése az elképzelhetetlenben, és fordítva – eme epikai eljárás a kötet írásainak java részét a 20. századforduló ritkán idézett elbeszélői, a „ködlovagok” prózájával rokonítja.

A lehetetlenül létező, csodás elemnek az a szerepe, hogy megtörje az elbeszélés fennálló egyensúlyát. Mint a címadó írás kortévesztő tárgya, amely egy vallási szertartást, körmenetet zökkent ki szokásos medréből, miután az érsek a földön megpillantott „villámos jegyet” az ördög ottjártának tulajdonítja, így elegendő oknak ahhoz, hogy ítélet nélkül máglyára küldje az eretnekeket. Az Újesztendő, 1850 felépítése hasonló, a hihetővel indít: Jókai Mór a kéziratát olvassa. Ekkor megzörgeti az ablakát, bebocsáttatást kérve Petőfi, ő előbb fél, hogy „csak formátlanul szétfeszülő képzelete játszatja vele az éjféli órán a lehetetlen játékait”, majd később könyörög barátjának, ha istent ismeri, menjen el, „ne tedd tönkre az egyetlen legendát, mely fél századig is életben tarthatja a nemzetet”. Amikor éjfélt üt az óra, benyit a feleségéhez, aki Sándorral álmodott – a költőben együtt testesült meg a szellemjárás és az álom alakja. A Puha háromszög ugyancsak átváltozás történet, de itt nem egy halott, hanem egy nem létező, szerelmes levelekben kitalált lány kel életre. A Tompa ritmusok feszültsége viszont abból ered, hogy nem jelenik meg Wellner, akinek „csodálatos esetei voltak”, így titokban marad az is, miért rettegnek a neve hallatán. A Szeánsz szintén szellemhistória: Bodrogihoz bekopogtat Károly, „akit főbe tetszett lövetni a Don-kanyarnál” s akit a hadnagy úrnak „megtetszett idéztetni”, számoljon be, hogy telik a túlvilágon az idő, öregszenek-e ott is. Az Ismerős partok különös szellemidézés: a hóhér felidézi egy forradalmár fiának, hogyan viselkedett az apja, amikor a bitóhoz vitték. A kivégző a szavaival életre kelti a kivégzettet: „Csak olyanok vannak, akiket lefejeznek, és olyanok, akik fejeztetnek”, ám „a diktatúra nem örök”. „Jogállam vagyunk, s a hóhér is végzett jogász legyen” – így igazolná szerepét A jó hóhér az 1664-ben játszódó történetben. A Vásári invitáció hőse voltaképp a Kollégium névtelen végzős diákja, akinek „rebellis tanokkal” teli „nyomtatott énekéről”, a Lúdas Matyiról a rektora szeretné elterelni a figyelmet. Pályázatot hirdet a Kollégium „híres esetei, neves emberek mulatságos dolgai” megírására és vásári komédiázás keretében történő bemutatására. Tévedése: a végzős diák a bemutatón is lázító gondolatokat hirdet. E történetek java részéről állította Bertha Zoltán, hogy „legaktívabban” bennük nyilvánul meg Vári Attila „történelmi felelősségtudata és morális igényessége”.

A csodás elemek nem reális színezetű, hanem a hazugságmese formájában való megjelenésének példái az Expressz-ajánlott vérpad, az Égszínkék macska és a 89 fokos derékszög. A vérpados történet a továbbélő múlté: azé a Czéder császári generálisé, akinek – „nem kurucság az eset” – sóhajtozó, „lepréselt földi maradványait” egy hatalmas papírlapon a levéltár őrzi. A tábornokot, miután háborús bűne nem évült el, a főügyész halálra ítéli. Kivégzése után is tovább él azonban abban a papundekli másolatban, amit a történetmondó egy ember nagyságú borítékban külföldre küldene, ám amikor a postás négybe hajtaná a borítékot, hörgést és káromkodást hall, és vörös folyadékot lát csorogni a tűrődés mentén. Elvégeztetett. A derékszöges, Hüvelyk Matyis mese indulhatott volna régen hazugságversenyen is: a „tengerészinges” Biss János kocsmai lódítása, hogy menekült meg egy hajókatasztrófáról, az egzotikus csodás, csillagszemű cápa hasa alá bújva. Az egészet a söröspohárral szemlélteti: úgy örvénylett alatta a víz, mint a pohárban a sör –, amibe végül belefullad. A mágikus macska sztorija az instrumentális csodás elbeszélések közé tartozik, hiszen liftek a főszereplői, az örökké le- vagy felmenésre ráunó eszközök. Szeretnének vízszintes irányban is haladni, akár az emberek. Így kitágulna a világ. Ki, mint amikor majd elkészül az alagút Vásárhely és Japán között, mert a japánok annyira elszaporodtak Csong-Mong szigetén, hogy csak fél lábon állva férnek el egymás mellett, megvennék hát a Somostetőt „tengerszintiglen” (Alagút halakkal). Ilyen s ehhez hasonló bolondságoktól csodálatosak Vári gyermeki képzelgésű „játékai”. Mintha megvalósítanák az Élt – 140 centit hősének ötletét: a barátjának adná a víziórát, hogy bort tölthessen bele, „hadd rúgjon be az idő”. Ekkor – ahogy a Török elefánt Zülfikárja ígéri a „sok szép nagy disznóságra” tanított gyerekeknek –, „minden megtörténhetik veletek, ami máshol hihetetlennek tűnne”. A történetek elbeszélői mellett a szerző s vele együtt az olvasó is biztos lehet benne: „annyi furcsa ember kerül horogra, hogy mindig van amit mondani”.