Füzi László: Lakatlan Sziget I–III.

A Lakatlan Sziget az empirikus fikció, a naplóírás belső tere, a konstruktív meditáció metaforája. A napló a többi konfesszionális narratívához hasonlóan reneszánsz eredetű műfaj, nem kötelezően művészi szándékú, de mindenképpen magában hordozza a személyesség hangsúlyozását, és ha az asztalfióknak is készül, számol a majdani olvasóval. Füzi naplóbejegyzéseit művészeti élményei ihletik, olvasmányok mindenekelőtt, de képzőművészeti és zenei benyomásait is rögzíti bennünk. Az empátia, a hozzá fűződő személyesség és a vele kapcsolatos kíváncsiság nem más, mint az élet és a művészet kiegyenlítődésének a motorja, az új művésziség tartópillére. A tárgyalt élmények és benyomások mellett Füzi saját naplóírását is értelmezi feljegyzéseiben – vélhetően azoknak az elődöknek a nyomdokán haladva, akik a rendelkezésükre álló olvasmányok elégtelenségéből fakadóan maguk írták meg az általuk elképzelt, „eszményi műalkotás” irányába kalauzoló szöveget. Akik a hagyományőrzésből a hagyománytörés szükségszerűségét tapasztalták, a tradíciók meghaladásával paradox módon a hagyományőrzés igényét erősítették meg, az irodalom szüntelen palimpszesztjében egyensúlyt teremtve a kivakarás és a felülírás között. A naplóírás létmód, az irodalommal folytatott párbeszéd a teremtett világok („Lakatlan Szigetek”) bejárása, ám nem a felfedezés, hanem a megértés szándékától vezérelve. A naplóban többször ismétlődő gesztus a már ismerthez, a már olvasotthoz történő visszatérés, szemben az újjal, az ismeretlen felfedezésével. Egyáltalán nem meglepő az író, szerkesztő embernek ez az ösztönös menekülése a már tudotthoz – vele szemben az ismeretlen nem a felfedezésre váró dolgok egy újabb csomagját jelenti, hanem a nihilbe vezető út újabb, ködbevesző lépcsőjét. A pusztulással szemben kapaszkodó bizonyosság küzdelme ez a viadal.

Amennyiben az írást tárgyiasult olvasásnak tekintjük, akkor e modell szerint olvas Füzi, s e modell szerint ír, valahol a műfajok határmezsgyéjén. Magát is határhelyzetbe hozza: nem a tudomány, nem a művészet nevében értelmez, hanem csapong az irodalom és általában a művészet megmagyarázhatatlan varázsában, az olvasás és a továbbgondolás keltette materiális gyönyörben. Az irodalmi szöveg Paul de Man szerint előre kialakítja tulajdon félreértéseit. A félreértés lehetősége híján minden megközelítés egy végső jelentésbe torkollna, így viszont aligha lenne jogosultsága az értelmezésnek. Ahogy az irodalomnak se, ami egyedül önmagára utalhat vissza. Füzi ilyen, önmagára visszautaló ígérvényként, nem pedig zárványként értelmezi az irodalmi szövegeket, és ebből eredően a maga olvasatát is újraolvasások sorával árnyalja. (Naplóírás közben, önmagát is meglepve tudatosul benne, hogy életrajzi könyvet szeretne írni Németh Lászlóról.) Miért éppen e levegős műfajt, az „életrajzi könyvet” célozta meg ez a belülről fakadó vágy? A naplóíró az „eszményi” műalkotás víziójával szembesül: „jó lenne írni egy olyan könyvet, amiben minden benne van, ami fontos, amiben lezárhatnám az engem érdeklő kérdéseket, amiben kitérhetnék a formák elől, mert csak úgy szabadon, nekem tetsző módon írnám ezt a könyvet, sem az arányok, sem a terjedelem nem érdekelne, csak írnám, mert fontosnak tartanám, hogy írjam.” Kissé benne van ebben a műalkotás-látomásban, műfaj-előképben a 19. század pozitivizmusa és az ezredforduló megengedő posztmodernje is. Az „életrajzi könyv” irányába mutató oldalakon a műértelmezésnek olyan módszerével találkozunk, amely a tartalom és a forma, az eszme és a magatartás egységével párhuzamosan a szerző eszmei és cselekvő adottságának, a műalkotás mellett az alkotói folyamat megismerésének szükségességére épít. Németh László esetében ez a módszer kitűnően kamatoztatható. Különösen a napló harmadik fejezetében olvashatók nagyobb lélegzetű okfejtések: ezek a részek már távolról se naplószerűek, hanem az emlékezéshez, a megidézéshez állnak közelebb. Megszólalási módjai is az empirikus fikció körébe sorolhatók. Végeredményben mégis a napló műfajához tartoznak, hiszen az önvizsgálat, az önelemzés, a világ dolgaira történő rákérdezés a lényegük.

A nagy olvasmányélmények és az utazások közben vásárolt, a vasúti monotónia elűzésére szolgáló könyvek hetekre, hónapokra meghatározó élményként terelgetik a naplóíró figyelmét. Néha egymástól távol eső gondolkodók találkoznak virtuálisan, mint például Márai és Eötvös József. Hiszen a szövegek a „Lakatlan Szigeten” csupán kiindulópontot jelentenek a naplóíró számára, akinek egyik legnagyobb ellensége a „felületesség, a végig nem gondolt gondolat”. Füzi lejegyzett mondataiból megtudjuk, hogy irodalom-, élet- és létfelfogásának meghatározó „legendája” az Ilia Mihályhoz fűződő szellemi kapcsolata. Alapvető olvasmányélménye Németh László. Kitüntetett helye van Füzi naplójában Vekerdi Lászlónak, akit csodál. Egyéneket, személyeket emel ki, nem pedig műveket, ugyanis a Lakatlan Sziget meghatározó személyes élménye a megtartó közösség fölbomlása, a közösségi értékrend eltűnése, ami alapos körüljárás után egyenes vonalon találkozik Jean Baudrillard kultúrpesszimizmusával. Az írás ugyanis – miként Tandorit idézve állítja Füzi – a mai írót kizárja a külső világból. „Lakatlan Szigetre” kényszeríti. Ahol – egzisztenciális kiszolgáltatottságában – a biografikus énnek afölött is el kell töprengnie, hogy tulajdonképpen mi is az, amit csinál(t): méltók voltak-e töprengései a megörökítésre.