Faludy György: Pokolbeli víg napjaim

Faludy György kihívásoknak kitett hosszú élete folyamán (1910–2006) az alkotói nyugalmat csak kevésszer és rövid ideig tapasztalhatta meg, részben származása, részben pedig lázadó attitűdje és merész világnézete miatt, amelyet már pályája kezdetén kinyilvánított. Eredetileg Leimdörfer György Bernát József néven született pesti zsidó polgári családban, Leimdörfer Jenő és Biringer Erzsébet Katalin gyermekeként. Humanista műveltségét a budapesti fasori Evangélikus Főgimnáziumban alapozta meg, majd a bécsi, a berlini, a párizsi és a grazi egyetemeken folytatott tanulmányokat. Önéletrajzi regényében úgy fogalmaz: „Ahelyett, hogy szemlélődtem, verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval és tettel szolgálni.” Faludy szembefordul mindkét totalitárius rendszerrel, a fasizmussal és a kommunizmussal, ezért állandó üldöztetés és menekülés lesz a sorsa. Zaklatott életében több kontinensen és világrészen megfordult: Afrikában, Észak-Amerikában, sőt még Óceániában is. Emigrációk egész sorába kényszerült, s eközben kiállta a magáncella és a kényszermunkatáborok megpróbáltatásait is.

Pokolbeli víg napjaim c. önéletrajzi ihletésű regényét Faludy már londoni emigrációja idején írta, s először angolul jelent meg 1962-ben, Londonban, My Happy Days in Hell címmel, Kathleen Szasz fordításában. Regényének megírásával Faludy jóval megelőzte kortársa, Szolzsenyicin A Gulág szigetcsoport c. regénye keletkezésének idejét (1973).Ezt követően még több angol, német, francia és dán nyelvű kiadást is megért a regény, amelyek meghozták Faludy számára az ismertséget egész Nyugat-Európában, sőt a világirodalom egyik legjobb memoárírójának kijáró elismerésként kétszer is Nobel-díjra jelölték. Magyar nyelven először 1987-ben jelent meg az AB Független Kiadónál Budapesten, de csak szamizdatos formában terjeszthették. Magyarországon hivatalosan először 1989-ben jelenhetett meg a Magyar Világ Kiadó gondozásában. A rendszerváltást követő években pedig, az emigrációból végleg hazatérve, Faludy folytatta az életútjáról szóló megemlékezéseit. A Pokolbeli napjaim után 2000-ben, míg a Pokol tornácán c. műve már posztumusz kötetként jelent meg 2006-ban, ám alkotói teljesítmény tekintetében mindkettő elmaradt a Pokolbeli víg napjaimtól. Faludy önéletrajzi regényében az 1938 és 1953 közötti időszakban átélt élményeire emlékezik vissza. Az emlékek felidézése önmagában is fontos eljárás az író számára, afféle alkotói eszközként sokrétű szerepet töltött be a személyes életében is: ezzel próbálta megőrizni lelki egyensúlyát a magánzárkában, ahogy a ~ negyedik fejezetében írja. A regény Franciaország c. első fejezete a fasiszta erők elől való menekülés, az első emigráció történetét írja le. Az Afrika c. második fejezet a marokkói kalandokról, a sivatagi létben megtapasztalt boldogság forrásairól és arab szerelméről, Amarról szól; a harmadik, az Egyesült Államok – Magyarország az amerikai emigrációt, majd a hazatérés utáni élményeit rögzíti. Az Andrássy út 60. – Kistarcsa c. negyedik fejezet a letartóztatásról és fogsága első hónapjairól szól. Az utolsó, a Recsk c. fejezet a szerző életének legdrámaibb szakaszáról számol be, a recski kőbánya kényszermunkatáboráról, ahol enni ugyan alig kaptak, de napestig dolgoztatták, ütötték-verték a rabokat. Eközben Faludy, papír hiányában, fejben írta a verseit, melyeket rabtársai memorizálták, szabadulásukkor pedig rekonstruáltak. A versek megírásakor, a fogságban tartott szemináriumokon Faludyt az a szándék vezérlete, hogy értelmet adjon a kibírhatatlan létnek, és segítse megőrizni a saját integritását. Ez a hozzáállás nagyban segítette rabtársait is a túléléshez. A versek kötetté álltak össze, s 1983-ban Münchenben Börtönversek 1949–1952. Az ÁVO pincéjében és Recsken címmel a Recski Szövetség gondozásában, később pedig azonos címmel 1989-ben a Magyar Világ kiadásában, Budapesten jelentek meg.

A Pokolbeli víg napjaim a magyar emlékiratírás hagyományaira épít, amikor ötvözi a memoár hősének embert próbáló sorsalakulását és a megidézett kor történetét. A könyvet nem a kalandos fordulatokban gazdag élettörténet avatja igazi regénnyé, hanem az írói eszköztár használatában megmutatkozó készségek: a képszerűség, az egyéni karakterek megformálása, a közvetlen, mesélős stílus, mindenekelőtt azonban az a képesség, amellyel úgy tudja művészi szinten ábrázolni az emberi méltóság önfeladás nélküli megőrzésének példáját, hogy a főhős nemcsak az események rekonstruálójaként, hanem maga is megkonstruált alakként tűnik fel. Az álarc felöltése, a szerepmegkettőződés Faludy kedvenc alkotói módszerei közé tartozik, ez pályája kezdetétől tetten érhető műveiben: Heine Németország (1937) c. fordításkötetében, a Villon-átköltésekben (1937) vagy a Zsoldosdalban, amelyben ismeretlen német költőként szól az olvasóhoz kedvenc korszakából, a 16. századból.

Faludy a személyes énjét alkotói énjének tárgyává tette, ahonnan a költői-írói én a világteremtő játék folytonos oda-vissza villódzásában vissza tudott következtetni az életre, onnan pedig a művekre. Ebben a folyamatban az önnevelés, az önképzés, a humanizmus nagy példaképein (Erasmus) keresztül kísérelte meg a világ megértését, amelyből pedig az ember megértésén keresztül az élet megértéséhez nyújtott fogódzókat. Azt írta róla Csíkszentmihályi Mihály, hogy „Hosszú élete során Faludy több tragédiát élt meg, mint amennyit egy ember egyáltalán kibírhat, s mégis többet adott hozzá a jövő komplexitásához, mint sokan mások”. Talán azért vált ez lehetségessé, mert Faludy hitt abban, hogy a szavak segítségével biztonságot adó világot alkot, az általa teremtett világ pedig azután is fennmarad, miután ő eltűnik a föld színéről.