Csukás István: Süsü, a sárkány

Csukás István nagysikerű meseregénye, a Süsü, a sárkány a fantasztikum világával érintkező, ugyanakkor a „nonszensz” irányában is nyitott gyermekirodalom egyik emblematikus alkotása. A humoros, ironikus, groteszk hangvételű mű amellett, hogy a szellemes cselekményvezetést nagy nyelvi leleményességgel társítja, egyedi módon alkalmazza – és egyúttal parodizálja is – a (nép)mesék konvencionális fordulatait. A meseregény középponti alakja nem ember, hanem egy fantázialény: a Milne vagy Lázár Ervin antropomorf állatfiguráival távoli rokonságban álló, Süsü becenévre hallgató egyfejű sárkány, aki már-már mítoszi magasságokba emelkedő modern szuperhősként tartható számon. (Igaz, nem annyira a kötetben publikált szövegnek, inkább az irodalmi mű megjelenése előtt elkészült azonos című bábfilmnek köszönheti széles körű ismertségét és népszerűségét.) Süsü létmódja sajátos, nehezen besorolható: valahol a sárkányoké és az embereké között helyezkedik el. A sárkányok csoportjában csökkent értékű, „elfajzott” lénynek számít. Egy hosszabb családi hanyatlástörténet „végpontján” áll, amit az a feltűnő testi jegy tanúsít, hogy mindössze egy feje van (ükapjának még huszonnégy, apjának és testvéreinek már „csak” három feje nőtt). De nemcsak fiziológiai szempontból különbözik fajtársaitól, hanem lelkialkatát illetően is. Legfőbb személyiségvonásai – szelídség, jóindulat, érzelmesség, szeretetigény, segítőkészség – a legkevésbé sem sárkányra vallanak. A sárkányok nem tartják önmagukkal egyenrangúnak, megvetik, kiközösítik, elűzik. Az emberek viszont igazi sárkánynak tekintik, hiszen – egyfejűségét leszámítva – „sárkányos” külsővel rendelkezik: hatalmas termetű, önmeghatározása szerint is „otromba”, óriási testi ereje van, tüzet is tud fújni. Emiatt, amikor átlépi a sárkányok és az emberek életterét elválasztó határt, kezdetben erős félelmet vált ki az emberekből.

A látszat azonban megtévesztő: a külső jelen esetben nem a „belső külsője”. A kegyetlen leszámolás végrehajtására kötelezett „behemót” sárkány mint morális lény már a mű elején autonóm módon felülbírálja a kíméletlen sárkánytörvényt: ahelyett, hogy elpusztítaná ellenségét, meggyógyítja. Emellett esztétikai lény is: elégedetlen önnön létezésének azzal az alapadottságával, hogy jósága nem szépséggel, hanem rútsággal párosul. Az a szinte már az abszurditás határát súroló vágya, hogy – sárkány létére – rózsabimbóvá változzon át, nem egyszerűen szentimentalizmusát tükrözi, hanem a szépség iránti elkötelezettségét is tanúsítja. A lepkék iránti rajongása ugyanerre a motívumra vezethető vissza, egyúttal jelzi nagyfokú idealizmusát is. A Süsü létmódját jellemző kettősség más vonatkozásban is tetten érhető. Életkora szerint már nem gyermek, de a gondolkodása, viselkedése gyermekies. Hosszan sorolhatóak személyiségének negatív vonásai: a naivitás, az önismeret fogyatékos volta, a befolyásolhatóság, a félénkség, az ügyetlenség, a mechanikus gondolkodásra való hajlam. Kommunikációja során gyakran vét súlyos pragmatikai hibákat; az ezekben a szituációkban rejlő humort Csukás mindig hatásosan tudja kiaknázni.

Míg a főhős jellemzése rendkívül összetett, a többi szereplő ábrázolása vázlatos. Mindez nem függetlenül attól, hogy a dinamikus „köztesség” szinte csak Süsü (illetve rajta kívül még a Királyfi) egzisztenciális pozíciójára jellemző; a sárkányok és az emberek létmódja alapvetően statikus a műben. Az emberi világot képviselő, konkrét történelmi korszakban el nem helyezett, némiképp archaikus társadalmi viszonyokat őrző városállamban egyoldalúan a hivatás, a közösség életében betöltött funkció határozza meg az egyén identitását. Ennek megfelelően az emberek – nagy kezdőbetűvel írt – foglalkozásneve egyúttal a személynevük is (pl. a Cölöpverő, a Szénégető, a Dadus). A mellékalakok jórészt egydimenziósak; legfeltűnőbb tulajdonságukkal válnak azonossá: az Öreg Király folyton fázik (akárcsak Móra Ferenc didergő királya), a Ravasz Kancellár találékony, a Hadvezér menekül a harc elől, a Sárkányfűárusnak a szélhámosság, a hazudozás a lételeme. A Süsü, a sárkányban megjelenő emberek – kevés kivétellel – kisszerű, szűk horizontú, csetlő-botló figurák. Csukás azonban nem moralistaként, hanem humoristaként közelít hozzájuk: nem ítélkezik felettük, csak kineveti – illetve a befogadóval kinevetteti – őket.

A Süsü, a sárkány műfaji értelemben romance-nak tekinthető, hiszen Süsü kezdeti bukás- és szenvedéstörténete hosszabb távon üdvtörténetté formálódik. A sárkány sorsa a népmesék pozitív (fiatal férfi) hőseiéhez hasonlóan alakul: miután elűzik eredeti otthonából, egy ideig bolyong, majd új otthonra talál. A városban való vendégeskedése – mint azt az 1980-as meseregény folytatásaiból (Süsü újabb kalandjai) megtudhatjuk – tartósnak és gyümölcsözőnek bizonyul. Süsü az államrend oszlopává válik; számos területen helytáll: a fizikai munkából, a trónörökös neveléséből, valamint a város védelméből egyaránt kiveszi a részét. Jóllehet az őt alaposabban megismerő emberek – voltaképpen még útitársa és fő patrónusa, az Öreg Király helyére lépő Királyfi is – folyamatosan eszközként használják, a szelíd sárkányt boldoggá teszi az, hogy másokat szolgálhat. Mégis: ahogyan Lovász Andrea fogalmaz, „nem illik saját mesei környezetébe sem (mert még a mesében sem illik bele egy sárkány az emberi környezetbe […])”, ezért is kell végül elhagynia a várost, amikor párra talál egy egyfejű sárkánylány személyében. A Süsü, a sárkány textusán Csukás költőként is rajta hagyja a kézjegyét. A prózai szövegben minimalista eszközökkel készült versbetétek, ironikus hatást keltő rigmusok, dalocskák emlékezetes sorokat is magukban foglalnak (pl. „Ezt a vágyam senki / se érti, / se gyerek, se nő és / se férfi!”, vagy: „Üdvözöllek, dicső lovag, / szép a ruhád, szép a lovad!”). A Süsü, a sárkány mint populáris irodalmi alkotás különösen gazdag jól hangzó, könnyen felidézhető, aforizmaszerű fordulatokban, legyen szó népies ízű káromkodásról vagy higgadt bölcsességről.