Kiss Anna: Tükörképek

Többféle okát-indokát jelzi vallomásaiban Kiss Anna a mese iránti vonzódásának. Annak, hogy az életműben nyolc mesekönyv (versek, mesék, meseregények) jelzi ezt a vonzalmat-kötődést, s hogy ezekből hét az 1978–89 közötti évtizedben látott napvilágot: mintha egyik történet vonzott volna maga után egy újat, másikat. Megemlíti tanári tapasztalatait: hogy a „gyerek nem kicsi felnőtt”, de „mindent megért, s amit nem, megsejt”, s ezt a sejtelemből kifejlődő tudást a maga „gyermekverseivel” is ösztönözni akarta. S ott volt késztetésként a gyermekkor mesével, titkokkal teli, nem felejtett világa, melyben nagyon konkrét, valóságos mozzanatok, alakok is rejtőztek. Például az egykor valóban élt zsadányi ridegpásztor, akit Kiss Anna „Borbolya bának” nevez s gyakorta szerepeltet gyerekkönyveiben. Azután ott voltak a valóságfölötti világba invitáló szövegemlékek, gyermekdalok, mondókák, s ami a legerősebb, minden másnál erősebb inspiráció, a szemlélet megőrzött gyermeki tágassága, befogadó ereje, a költő nagy képzelőereje, a látomásos gondolkodásra való képessége, s a látásnak mindebből megszülető „emelkedett realitása”. Ugyanakkor – bár Kiss Anna fogalmazásmódja egyszerűbb a gyermekversekben-mesékben – látásmódjának elvont rétegezettsége, átképzeléses, a kintet és a bentet egyszerre láttatni képes beszédmódja, mely költői személyiségének s poézisének mindenkori alapvonása, a meseíró költőtől sem idegen. Kinti és benti, valós és álomi események adják a már címében is létkettősségre utaló Tükörképek kötet többnyire egy-egy oldalnyi, sűrű szövésű, epikai elemeket szándékosan is kihagyó, az eseményszálak összeillesztésében komoly, de élvezetes olvasói munkát is igénylő meséinek történeteit. A valóságos (annak hihető), a gyermekkor falujának helyszíneit, embereit, a közösségben megesett történeteket megjelenítő mesék – a Kiss Anna költészetében oly gyakori álom-motívum mint epikai keret segítségével – az  alkotói akarat szerint többféle okból-céllal is duplázódnak, vagy inkább sokszorozódnak meg. Az egyik cél mindenképpen az emlékezés varázsos élménye, hogy a történésekkel zsúfolt gyermekkorból minél több mese, igaz történet, gyermeki képzelgés, családi, közösségi esemény-emlék előkerülhessen. A kötet egyik mesecsoportjában a költő megírja a valós emlékképet, és megtoldja olyanokkal, amelyek annyira tárgyszerűek, hogy akár valósak is lehetnének. Ebben az értelemben nincs igazi különbség a reálisan valószerű és az álomi mozzanatok között, hiszen az álom is csak azokból az elemekből táplálkozik, amelyeket a tudat a valóságból elraktároz, megőriz. Ha Rebeka lelkem, e mesék egyik fő figurája „Rongyszőnyeg”-álmot lát, ha álma „rongyszövéssel telis-teli”, ha dobálja a vetélőt, emeli, süllyeszti a nyüstöt, azért történik, mert ennek a meseközösségnek ő a rongyszőnyegszövője. Ha Nyenyő álmodik, abban az álomban naponta többször is kong a harang, mert ő a falu harangozója. Ha Pista „Savanyúcukor”-álmot lát, polcokat és pultokat, eceteshordót és élesztőbúrát, azért látja, mert ő a falu boltosa. „Tetőre, falra, ágasfára súllyal hó csapódik, ezért az álom is havakkal telt, és téli sulykolások, ruhamosások súlyos ritmusával” (Sulykoló álom) – adja meg az elméleti, mondjuk így: „tudományos”, hátterét is a meseálmoknak Kiss Anna.

De vannak – egy másik mesecsokor – álomban megtestesülő vágyak, vágyálmok, szerelmiek, apró örömöket remélők: hogy essen akkor is hó, amikor nyár van, s Nyenyő tovább alhasson még, hogy Öreganyám (Gyűszűálom) visszamehessen az időben, ahol „telt rózsák lobbannak az égre, öreg kezére selymek hömbölyödnek, szivárvány omlik, vizek imbolyognak, lámpavirágok gömbjei forognak”. Ezeket az álmokat, legyenek bármilyenek, tréfásak, megrendítőek, félelmetesek, nyersen valóságosak vagy vágybeteljesítők, a költő ajándékozza hőseinek. A mesék párt alkotnak, akik a művilág mindennapjaiban feltűnnek – Süvöltő Tóth, Kese Tóth lány, Süle Miska, Borbolya bá, Soós Vili, Öregapám és Öreganyám, Gilice Kata és mások –, kapnak egy-egy álmot is Kiss Annától: álom és valóság így rendezi kerekre a teremtett falu teremtett világát. Műhelyek, mesterségek röpke, de életszerű leírásai, Borbolya bá kiszínezett, feljavított katonaemlékei, gyermekjátékok, közös mulatságok, tavaszi, nyári bandázó gyermekvigasságok, vásárok „kendős sokadalmai”, évszakok lenyűgözően, megkapóan életes, mégis költői szépségű leírásai mind annak a nagyon szeretett, emlékekbe mentett, s a megörökítéssel, a valósághoz „hozzáképzelt” másik valósággal megőrzött világrésznek a tükre, amelyik folyamatosan kíséri költői útjain is Kiss Annát. A Tükörképek megértő szeretettel, nem titkolt nosztalgiával, ugyanakkor parázs humorral, iróniával ábrázolt közösségi látkép, emlékrajz, amelyről vallomásos írásaiban lírai szavakkal szól a költő: „Ó, ha egyszer ide visszatalálnánk. […] Hogy ez csak álom? Lehet. Mégis – mind komolyan vesszük az álmainkat. Életünk álom is. És nem én vagyok az első alkotó, aki véle operál. Aki szerint az élet, a teremtett világ, még a halál is – szakrális tény.” Ez a tündéri-tündérkedő realizmus, lírai sóhajokkal átszőtt mesei realizmus egyként idézheti Tamási Áront és Lázár Ervint, vagy épp Weöres Sándort, s a szemléletté vált magyar népköltészeti hagyományok látásmódbeli hasonlósága a Sinka Istvánnal való rokonságot is jelzi.

A 2017-ben megjelent Suhogások című kötet Perjefű című fejezete a Tükörképek folytatásának is tekinthető: a mai falukörnyezetben játszódó történetek azonban már az egzisztenciális-morális romlás szociológiailag hiteles jeleit is megmutatják.