A határozat

A Magyar Szocialista Munkáspárt Bicskei Járási Végrehajtó Bizottsága 1972-re elvesztette bizalmát a felcsúti Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnöke, Ferenci József iránt, ezért a testület úgy dönt, megfosztják hivatalától. A párthatározatot azonban a téeszdemokrácia tiszteletben tartásával kell érvényesíteni, miszerint az elnököt csak a tagság válthatja le a zárszámadó közgyűlésen. Megindul tehát a politikai előkészítő munka: először a termelőszövetkezet kibővített vezetőségi ülésén hangzanak el érvek és ellenérvek az elnök ellen, illetve mellett, majd a vita a téesz pártszervezetének gyűlésén folytatódik. Ezután kerül sor a zárszámadó közgyűlésre, ahol a tagság többsége kutyakomédiába illő szavazási procedúra eredményeként, ám minden ármánykodás, koholt vádak és zsarolás ellenére az elnök maradása mellett dönt. Végül három hónappal később ismét Bicskén, a VB ülésen vagyunk, ahol az első értekezlet résztvevői a kudarc okait elemzik és új
stratégiát dolgoznak ki. Arról már csak a film­végi felirat tudósít, hogy Ferenci 1972 novemberében lemondott elnöki pozíciójáról, ám ezt nem fogadták el, hanem a vezetőség javaslatára a visszahívás mellett döntöttek. A párt tehát sikerrel keresztülvitte eredeti határozatát.

A határozat a Kádár-kori látszatdemokrácia működésének páratlan dokumentuma. Ember Judit és Gazdag Gyula a fenti eseményeken végig jelen volt kamerájával. A kiszámíthatatlan sorrendben megszólaló közreműködőket kivételes rugalmassággal követik Jankura Péter operatőr szűk közelképei, de igen kifejezők az elka­pott pillanatok önleleplező gesztusai is. A film hitelességét az erősíti fel, hogy kizárólag szi­tuációkban forgattak, vagyis nincsenek riportok, kommentárok. Az események szereplői természetesen tudtak a forgatásról – a párttaggyűlésen a titkár tájékoztatja is a stábról a jelenlévőket, s arra kéri őket, „gondolják úgy, mintha itt sem lenne” –, sőt a keretjelenet, a Végrehajtó Bizottság két bicskei ülése a forgatás kedvéért jött létre. Ahogy Ember Judit a Tarr Bélának adott interjúban felidézte: „nekünk csinálták, nekünk játszottak. S csak mert azt mondhattak, amit akartak, valószínűleg úgy csinálták, ahogy szokták”. Vagyis az a két „jelenet” szintén hiteles dokumentumnak tekinthető, amelyben a pártkáderek felelősségük teljes tudatában, meggyőződéssel, voltaképpen jóhiszeműen mutatják be, miképp próbálnak megfelelni a demokratikus elveknek, hogyan próbálnak ezen a módon érvényt szerezni a párt akaratának, s amikor ez nem sikerül, milyen módszerrel folytatják a küzdelmet egészen a végső sikerig. Úgy gondolták tehát, példamutatóan teszik a dolgukat, s ezzel nyugodt szívvel kiállhatnak ország-világ elé: íme, ennyire demokratikus érzelmű vezetők vagyunk. Erről tanúskodik a film kimerevített záróképe, amelyben az elsőtitkár és a téeszbe kiküldött politikai megbízott kedélyesen kinéz a kamera felé, arcukon a kérdéssel: Jók voltunk? Hogy mégsem voltak elég jók, hanem éppen ellenkezőleg, a paternalista elnyomás eminens kiszolgálóiként leplezték le magukat, azt azért a magasabb beosztású funkcionáriusok átlátták, így a filmet betiltották. Az 1972-ben, a Balázs Béla Stúdió úgynevezett 150 ezres keretéből leforgatott A határozat 1973-ra elkészült, ám csak 1984-ben kerülhetett a közönség elé. A 16. Magyar Játékfilmszemlén az alkotók rendezői díjat kaptak a szakmai zsűritől, ám még ez a hír sem jelenhetett meg a sajtóban. A film forgalmazására nem került sor, alkalmi vetítései voltak, moziban csak 1993-ban mutatták be, a televízió 1996-ban sugározta. Nemzetközi fesztiválokon viszont sikerrel szerepelt, 1996-ban pedig a Nemzetközi Dokumentumfilm Szövetség beválogatta minden idők száz legjobb alkotása közé. Szövegkönyve megjelent a Gazdag Gyula dokumentumfilmjeinek dialógusait közreadó Képes Könyv 1968–1979 című kiadványban. Az elhangzott mondatok szó szerinti leirata önmagában is tanulságos olvasmány, hiszen megrendítő híradással szolgál a korabeli káderek kulturális színvonaláról.

A határozatban bemutatott eset tehát hiteles képet nyújt a téeszdemokrácia, illetve általában a magyarországi demokrácia álságos, képmutató, a párt által manipulált működési módjáról. Mindezen túl a film egy konkrétabb, a hetvenes évek elejére jellemző politikai és gazdasági folyamatról is beszámol. Fel kell tenni ugyanis a kérdést: vajon miért rendült meg a bizalma a pártnak a téeszelnökben? A válasz zavaros, tele van csúsztatással, mégis sokatmondó. Azt a végrehajtó bizottság is elismeri, hogy Ferenci egy fizetésképtelenné vált, szanálás előtt álló szövetkezetet tett néhány év alatt nyereségessé. Csakhogy a módszerei elfogadhatatlanok, emiatt mindenfélével megvádolják, lejárató cikkek jelennek meg róla a pártsajtóban (magas a fizetése és a reprezentációs költsége, büntetett előéletű anyagbeszerzőt alkalmaz, akinek most is van valami zavaros ügye). A valódi ok azonban nem ez; arról természetesen nem esik nyíltan szó. A bicskei pártbizottság is felsőbb utasítást teljesít, méghozzá az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus visszavonását, ellehetetlenítését. Ferenci ügye – s egyáltalán nem ő volt az egyetlen meghurcolt, eltávolított téeszvezető ekkortájt – erről szólt. Az elnök – vesztére – az új gazdasági mechanizmus szellemében, afféle menedzserként kezdte el irányítani a téeszt: vállalkozásokat, melléküzemágakat indított, többszáz gazdasági partnerrel épített ki üzleti kapcsolatot. A reform szellemében dolgozott, miközben ezt a szellemet a felsőbb vezetés utasítására – amely mögött legfelsőbb szinten a Prágai Tavaszt katonai intervencióval eltipró, s ezzel a reformokra nemet mondó Szovjetunió állt – vissza kellett szuszakolni a palackba. Demokratikusan.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala