súgó szűrés
keresés

A Pál utcai fiúk

Rendező
Balogh Béla
Bemutató
1924
Filmcím
A Pál utcai fiúk (1924)
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
55 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

A filmesek már a tízes években felfigyeltek Molnár Ferencre; Kertész Mihály egymaga az író öt művét adaptálta 1914 és 1919 között, továbbá amerikai filmek is készültek az írásaiból: a legelsőt a mozgóképi elbeszélés kidolgozásának pionírja, Edwin S. Porter forgatta Az ördögből (The Devil, 1908). A húszas évtizedtől még kelendőbbé váltak Molnár munkái a világfilmben. Többek között olyan nagy presztízsű alkotók fordultak hozzájuk, mint Fritz Lang (Liliom [Liliom, 1934]), William Wyler (Jó tündér [The Good Fairy, 1935]), Julien Duvivier (Egy frakk története [Tales of Manhattan, 1942]) vagy éppen Billy Wilder (Egy, kettő, három [One, Two, Three, 1961]).

Az első ízben 1906-ban – folytatásokban – közölt A Pál utcai fiúk kivált népszerű Molnár-mű, magyar és külföldi rendezők körében egyaránt. A Fábri Zoltán készítette, Oscarra jelölt 1969-es változat mellett létezik a regénynek holly­woodi és olasz verzió­ja, továbbá ismeretes két magyar némafilm is, mindkettőt a kor kiváló direktora, Balogh Béla jegyezte. Az 1917-ben készült adaptáció elveszett, és sokáig úgy tűnt, az 1924-es sem élte túl a történelmet, ám a 2000-es években előkerült egy súlyosan sérült, csonka kópiája horvát inzertekkel, amelyet 2007-ben restau­ráltak. Egészében az eredeti egyharmada nincs meg, több fontos jelenet – így sajnos a csúcsesemény, a csataepizód – hiányzik, de a film töredékes formájában is a magyar mozgóképkincs becses darabja. És nem csak azért, mert a megmaradt jelenetek alapján is egyértelmű, hogy valamennyi (ismert) feldolgozás közül ez a leghűségesebb a regényhez. Továbbá nem csak azért, mert valamennyi gyerekszereplő kiváló, és a környezetrajz is remek: a helyszínek, a grund vagy a fűvészkert pompásan szervülnek a történethez, s nem staffázsok, szimpla díszletelemek csupán.

Mindezzel együtt kérdés, vajon mi vezette Balogh Bélát, amikor hét évvel az első változat után hozzáfogott a másodikhoz. Mi szükség lehetett a regény újabb adaptációjára, ha az előző sem volt régi? Talán a hatalmas sikere ellenére elégedetlen volt a rendező az első verzióval? Talán szöveghűbb változatot kívánt? Vagy egy „jobbat”? Nem tudhatjuk bizonyosan, mindenesetre a „remake” első jelenete máris sejteni enged valamit a válaszból. Azt sugallja, hogy talán a forma tökéletesítésének szándéka késztette Baloghot arra, hogy újra leforgassa a történetet.

Az első jelenet – pontosan úgy, mint a regényben – a tanteremben játszódik, a srácok a padsorok között egy papírgalacsint továbbítanak, amely a grundon aznap esedékes elnökválasztásra hív, miközben a tanár beszél a katedránál. A szűk másfél percet tizenhárom snittre bontja a rendező, és a plánok teljes skáláját – a totáltól a közeliig – alkalmazza, olyan módon, hogy ma sem lehetne jobban csinálni, bónuszként pedig a jelenet után egy expresszív kompozíció, az iskola lépcsőjén leáradó diáksereget felülnézetből mutató totálkép áll. A mozdulatok és események elemző – snittekre, változó beállításokra tagolt – bemutatása Balogh Béla rutinját bizonyítja; olyan rutint, amelynek a tízes évek hazai filmdirektorai – köztük ő maga – még nem voltak birtokában. Természetesen a jelenetek snittekre bontásának technikáját többen is – elsősorban a legjobbak – alkalmazták, de nem annyira sokszínűen és változatosan, mint itt. Jóllehet A Pál utcai fiúk 1917-es változatát nem ismerjük, biztonsággal kijelenthető, hogy formanyelvi szempontból nem lehetett ennyire csiszolt.

Az új változatban az ízig-vérig mozgóképi gondolkodás számos jelenetet átitat. Ilyen például, amikor Rácz tanár úr kifaggatja a gittegylet tagjait: a szekondok és kistotálok sorát ragyogóan központozzák a közelik a különböző, a diákok zsebéből előkerülő tárgyakról. Vagy ilyen az a jelenet is, amelyben a vörösingesek leleplezik Nemecseket, akinek – immár harmadszor a cselekmény során – kényszerfürdőt kell vennie, de a kisfiút a bátorsága és a méltósága, valamint nem utolsósorban a neki jutó premier plánok sora fokozatosan az őt röhögő többi srác fölé emeli. És ilyen, formanyelvi szempontból izgalmas a Nemecsek utolsó óráit bemutató jelenet is: a haldokló kisfiú drámája egyúttal felidézi a szintúgy Balogh Béla forgatta A megfagyott gyermek (1921) végjelenetét. Nemcsak tematikailag, de azért is, mert a rendező igyekszik szubjektívvé tenni a képsorokat. Párját ritkítja – a(z ismert) magyar némafilmekben feltétlenül – az a gyorsmontázs, amely a lázas Nemecsek vízióját mutatja be, és fél percbe sűrítve lejátssza a film teljes addigi cselekményét, még a grundon lefolyt ütközetből is látni néhány villanást.

Kétségtelen, hogy formanyelvi szempontból nem mindegyik szekvencia éri el ezeknek a színvonalát, de még ha nem is végig ennyire szubtilis a fogalmazásmód, A Pál utcai fiúk fontos pillanat a magyar némafilm történetében. Vége már annak, hogy a jelenet totállal kezdődjön, és jobbára – az esetleges snittváltásokkal együtt is – a totálplán uralja azt, s vége már a testes, akár egy-másfél percig tartó snittek uralmának is. A forma ilyesféle cizellálódása sokat ígérő távlatokat nyitott – sajnos azonban semmi sem teljesült a várakozásokból. 1924 után nem új és újszerűbb művek, hanem hosszú, sokéves csend következett a magyar némafilmben.