A piacere

Huszárik Zoltán ötödik és egyben utolsó szerzői rövidfilmje az A piacere (Tetszés szerint). Ezt követően már csak utolsó játékfilmjét, a Csontváryt fogja leforgatni 1979-ben. A mindössze ötven éves korában elhunyt rendező életműve így is teljes. Ezt jelzi, hogy az A piacere bemutatójának évében ugyanezen a címen egész estés összeállításként is vetítették rövidfilmjeit. Mintha sejtették volna, hogy nem készül több… Mindez ugyanakkor azt is kifejezte, hogy Huszárik esetében a rövidfilmek az életmű szerves, az egész estés alkotásokkal egyenrangú művei. Ő is így gondolkodott erről, hiszen a Balázs Béla Stúdióban készült darabok (Elégia, 1965; Capriccio, 1969) után folytatta a rövidfilmkészítést, immár nem a BBS-ben, ahonnan „kiöregedett”, hanem a MAFILM Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban (Amerigo Tot, 1969), s azzal első egész estés filmjét (Szindbád, 1971) követően sem hagyott fel (Tisztelet az öregasszonyoknak, 1971; A piacere). Márpedig nem ez volt a korszak filmes gyakorlata; a fősodorba tartozó játékfilmesek néhány rövidfilm után a BBS-sel együtt elhagyták ezt a formát. Huszárik esetében azonban megkockáztatható a kijelentés, hogy a rövidforma nem egyszerűen egyenrangú volt az egész estéssel, hanem a művészi látásmódjához legközelebb álló lehetőséget kínálta számára. Mindenekelőtt azért, mert Huszárik a film(nyelv) poétája volt: nem elbeszélő, jóval inkább zenei, költői struktúrákban gondolkozott. S ezt a maga tisztaságában a rövidformában tudta megvalósítani. Két egész estés filmjén is érződik a törekvés a hagyományos elbeszélői formák fellazítására, amelynek eredménye egy-egy rendkívüli vizualitású, modernista mentális utazásfilm lett. Huszárik elkötelezettsége a rövidforma mellett egyúttal az ugyancsak e mellett kitartó, szintén a BBS-ben tevékenykedő, s onnan el sem mozduló neoavantgárd filmesekéhez hasonlít, noha stílusa és szemléletmódja igen távol áll Maurer Dóra, Erdély Miklós, Hajas Tibor vagy Szentjóby Tamás művészetétől.

Az A piacere abban a tekintetben is jól beleillik a szerzői életműbe, hogy lényegében a korábbi munkák stílusában szólal meg, illetve azt variálja. (Mindez annak ellenére alakul így, hogy az utolsó két rövidfilmet már nem a korai korszak egyenrangú alkotótársa, Tóth János fényképezi, hanem Jankura Péter, aki a Csontváry operatőre is lesz.) Van azonban a filmnek egy olyan újdonsága, amely a korábbi munkákban rejtettebben volt jelen, itt azonban teljes vértezetében és igen radikálisan bontakozik ki.

Huszárik rövidfilmjeinek meghatározó szerkesztési elve, a szerialitás ezúttal is érvényesül. A korszak strukturalista gondolkodásmódjához, a filmszemiotika elméletéhez jól kapcsolódó eljárás a rendező számára a narratív szerkezetet helyettesíti. A hasonló tematikus és/vagy formai motívumokból építkező szériák feleltethetők meg a jeleneteknek, s ezek kapcsolódása, építkezése adja ki a filmek gondolatmenetét, ritmusát. Jóval elvontabb, metaforikusabb jelentésképzést tesz lehetővé ez a forma, mint a dialógusokat, karaktereket, szituációkat alkalmazó narráció, így közelebb áll a költészethez és a zenéhez (nem véletlenek Huszárik költői-zenei címadásai: előbbire az Elégia, utóbbira a Capriccio és az A piacere a példa). Ezt erősíti fel Huszárik művészetének másik alapvonása, az egyes szériákat a beállítások szintjén fel­építő gyorsmontázs. A sokszor néhány kockás,
gyakran erőteljes gépmozgást és/vagy variózást tartalmazó közelik és makrók szinte felismerhetetlenné teszik az aktuális képet, így inkább formai, ritmikus „jelentést” kölcsönöznek neki. Mindennek ellenére Huszárik filmképei mégsem fiktívek, hanem dokumentaristák. Az Amerigo Tot vagy a Tisztelet az öregasszonyoknak esetében voltaképpen portréfilmet látunk, s elsődlegesen az Elégia is a lovak valós sorsáról szól. A dokumentarista forma csak a Capriccio játékos hóember-animációiban érvényesül kevésbé, az A piacereben viszont ismét előtérbe kerül. A film ugyanis előbb a temetkezési szokásokat, majd magát a halált – háborúkat, népirtásokat – dokumentálja, örökíti meg annak tárgyi lenyomatait (temetőket, emlékműveket), illetve idézi fel vizuális nyomait (archív felvételeken). Különösen az utóbbiak, az archívok beépítése figyelemre méltó a filmben: már a Tisztelet…-ben is találkozhattunk vele, itt azonban jóval nagyobb súllyal szerepelnek a rendkívül tragikus történelmi eseményeket idéző képsorok.

Huszárik az A piacereben is művészetének egyik állandó alaptémájáról, a halálról beszél, méghozzá a rövidfilmjeiben alkalmazott szeriális formában, a korábban is használt archívok erőteljesebb bevonásával. Mi akkor ebben a filmben az új elem? Nos, ez épp a témával, a halállal összefüggésben ismerhető fel, igencsak meglepő módon, ugyanis az iróniáról van szó. Huszárik nem a halálon ironizál, arról nagyon is súlyos és komor képet fest, amelynek megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka az archív felvételek tanúságtétele. A film első felében, a halálhoz kapcsolódó szokások kapcsán viszont bátran és önfeledten teszi ezt: elképesztően giccses síremlékek és -feliratok sorakoznak előttünk, s még a gyászolók magatartását látva sem tudjuk, mi magunk is sírjunk-e, vagy inkább nevessünk. Az iróniát erősítendő Huszárik egy-egy fiktív snittet is beilleszt a szériákba (így a lóval temetkezés modernkori variációjaként az eltemetett Trabant képét), többségük azonban dokumentumfelvétel, mint például a filmben többször visszatérő és gazdag szeriális kapcsolatrendszert építő cigánytemetés jelenete.

Huszárik egész művészete a lét alapkérdéseiről szól, modernné pedig az alkotót az ehhez társuló ironikus szemléletmód teszi. Az A piacereben mindkettő a maga végletes formájában fogalmazódik meg.