súgó szűrés
keresés

Aranycsapat

Rendező
Surányi András
Bemutató
1982.04.15.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
2 óra 12 perc
A szócikk szerzője
Pápai Zsolt

Az 1954-ben az NSZK-val szemben elveszített labdarúgó-világbajnoki döntő túlzás nélkül a 20. századi magyar történelem egyik legnagyobb traumája, amely nélkül nemcsak az ország sport- és emlékezet-, de politikatörténete is másképp alakul. A vereség rettentő frusztrációkat szült ugyanis; hogy mekkorákat, azt jelzi, hogy a kommunizmus alatt az első illegális tüntetésekre a vébédöntő után került sor Budapesten. A válogatott kudarca egyúttal a rezsim kudarcát jelentette, annál inkább, mert regnálásában a sportsikereknek kitüntetett szerepe volt: a sport az elégedetlenségeket levezető szelepfunkcióval bírt.

Az Aranycsapat története 1956 után tabutéma lett, miután a társaságból többen emigráltak; a Spanyolországban másodvirágzását élő Puskás Ferencnek, Kocsis Sándornak, Czibor Zoltánnak még a nevét sem lehetett kiejteni évekig. A debütáns Surányi András (1952) dokumentumfilmje ezért politikai tettként is értelmezhető volt, és ellentmondásosságával – elhallgatásaival, óvatoskodásaival – együtt az olvadást jelezte. A film közvetlen apropóját Puskás 1981-es, huszonöt év távollétet követő hazalátogatása, illetve az egykori sikerek helyszínén, a Népstadionban játszott öregfiúk-gálameccse adta.

A film egyszerre szókimondó és opportunista. Érthető mindez: olyan témáról készült, amelyről ugyan hosszú idő után végre tűrt, de teljes őszinteséggel még tiltott volt beszélni, és olyan személyt – Puskás Ferencet – állított középpontba, akit még néhány évvel korábban is persona non grataként mocskolt, hazaárulózott a rezsim. Nyilván lett volna mit mondania minderről Puskásnak, de a téma nem kerül terítékre, egyáltalán a kádárizmus lábszagú világa érintetlen marad.

A struktúra nem makulátlan, hol elnagyolt, hol túlzottan részletező: a csapat kialakulásának megmutatása elmarad (mintha a világverő gárda a semmiből született volna), és a játékot újradefiniáló stratégiai innovációkról sem esik szó, ellenben máskor feleslegesen bőbeszédű az elbeszélés: az író Berkesi András szerepeltetése indokolatlan, továbbá a politikatörténeti háttér felvázolása is setesuta. A maga korában az archív anyagok revelatív élményt jelentettek a nézőknek, manapság azonban a film nagy értékét a (sport)történelem szereplőinek megszólaltatása jelenti. Beszélőfejes interjúk sorjáznak: a futballt forradalmasító szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv, valamint Puskás és Czibor mellett megszólal a kapus Grosics Gyula, a csatár Hidegkúti Nándor, a jobbszélső Sándor Csikar. (Mindazonáltal fájóan hiányoznak a többiek: Kocsis Sándort, Bozsik Józsefet, Lóránt Gyulát vagy Zakariás Józsefet a film készítői sajnos ha akarták, se tudták volna meginterjúvolni a nyolcvanas évek elején, de például Lantos Mihályt, Buzánszky Jenőt felkereshették volna.)

A központi téma persze a berni kudarc – közel ötven perc szól a svájci vébéről –, amelynek jelentőségét egy ragyogó formamegoldás és egy emlékezetes jelenet is kiemeli. Surányi a meccset Szepesi György rádióközvetítéséből és az eredeti német filmhíradó-kommentár elemeiből összeállított hangmontázzsal festi alá, továbbá a film legszebb pillanatai kapcsolódnak a mérkőzés felelevenítéséhez: a döntő színhelyén tétován emlékező, könnyeivel harcoló Sebes Gusztáv jelenése egy életre beleég a retinába, beköltözik a szívbe.

Közel hetven éve próbálják megfejteni a berni titkot – a film alkotóinak sem sikerül. A magyarázatoknak se szeri, se száma, legyen szó a mostoha körülményekről, a csapat kondíciójáról, az ellenfél furmányosságáról. A magyarok ritka nehéz ágon, a németek sétagaloppal jutottak a döntőbe; a felázott pályán a németek friss fejlesztésű cipői jól megtapadtak; a németek doppingoltak (ami nem ostoba konteó: a 2010-es években kétséget kizáróan bebizonyosodott); az angol bíró, William Ling rossz döntéseket hozott (a legrosszabbat a második német gólnál, amikor a földbe döngölték a labdáért ugró Grosicsot, továbbá Puskás – nagy valószínűséggel szabályos – egyenlítő gólját a 86. percben lesállás miatt nem adta meg). Az is tény, hogy csúnya pechszéria sújtotta a mieinket. Ha valaki megnézi a mérkőzésről készült, szűk negyvenperces anyagot (az MLSZ honlapján megtalálható), tömény thrillert kap: a labdabirtoklást illetően, a kapura tartó lövések számában magasan a németek fölé kerekedik a magyar csapat, csak éppen a – megadott – gólok számában marad alul. Ezen a meccsen az első perceket leszámítva semmi sem sikerült: meg nem adott tizenegyesekből, kapufákból jól álltunk, de gólokból nem.

Bármelyik okot nézzük, illetve nézzük bár az összeset egyben, együtt: a vébédöntő előtt bő négy évig (!), majd azután újabb kettőig veretlen magyar csapatnak minden nehezítő körülmény és ellenséges kontextus ellenére győznie kellett volna. Mint a filmben többen utalnak rá: aligha volt pillanat a világ futballkultúrájában, amikor egy válogatott annyival felette állt volna a többinek, mint amennyire a magyar csapat bármely másiknak az ötvenes évek első felében. És mégis vesztett.

2015 januárjában elhunyt Buzánszky Jenő, az Aranycsapat utolsó tagja is. Ő tudta a titkot, a berni vereség okát, és nem vitte magával a sírba. Halálához közel egy interjúban elmesélte, hogy a döntő előtti éjszakán néhány játékos a berni éjszakában mulatozott, azaz előre ivott – a saját bőrére. A fizikai és mentális fáradtság jött, jöhetett ki a döntő első nyolc perce után: addig kettőt lőttek, utána egyet sem. Nem a német stoplik extraminősége, a felázott pálya, a dopping, a bírói tévedések, hanem az önhittség a berni kudarc oka. A hübriszé, amely a legerősebbeket: az óriásokat is padlóra vágja.

Irodalom

Bányai Gábor, Márványember, vasember, aranyember, Filmkultúra, 2. sz., 1982, 24–28.

Szálinger Balázs, Faltörés ellenszélben: az Aranycsapat-film, fourfourtwo online. https://www.fourfourtwo.hu/filmkritika/faltores-ellenszelben-az-aranycsapat-film-90351/ (utolsó letöltés: 2020. 05. 30.)