Átváltozások

Alig egy évvel azután, hogy 1963-ban A monológgal megteremtette a magyar kollázsanimációt, Kovásznai György az Átváltozásokkal is olyan formát vezetett be a magyar animációs filmbe, amely addig teljesen hiányzott onnan: a festményanimációt, amelynek az egyetemes filmtörténetben is kevés előzménye akadt. Leginkább Oskar Fischinger avantgárd animációja, a Motion Painting No. 1 (Mozgó festmény No. 1., 1947) tekinthető előképnek: benne szintén a néző szeme láttára keletkezik és alakul át egy festett képfelület (vagyis a film látványvilága). Az Átváltozások megalapozta a magyar animáció képzőművészeti alapú ornamentális irányzatát, s elindította Kovásznai festményanimációs műveinek sorát is.

Egészen különleges az Átváltozások keletkezéstörténete: a film egyáltalán nem az animációk szokványos gyártási folyamatát követve jött létre. Valamennyi visszaemlékezés szerint az alkotó engedélyt kért, hogy hétvégén bemehessen a stúdióba, s mindössze operatőrre volt szüksége (Klausz Alfréd), filmje képanyagát ugyanis – szinte performanszszerűen – maga Kovásznai festette meg, a felvétel egyetlen napja alatt. Pontosabban Kovásznai újra és újra átfestette a képet a kockánkénti felvételhez használt, függőlegesen elhelyezkedő kamera alá fektetett vásznon, így az Átváltozások, miként a bevezető felirat is nyomatékosítja, valójában „egyetlen mozgásba hozott festmény”. Kovásznai radikális újítása tehát, hogy az animációs alkotófolyamatba bevezette a performatív jelleget, illetve ezzel együtt az improvizáció lehetőségét: a pillanatnyi ihlet által szült, előre el nem tervezett megoldások beépítését a filmbe. Márpedig ahogyan a rendező monográfusa, Iványi-Bitter Brigitta hangsúlyozza, Kovásznai számára mindig fontos volt az improvizáció, a nyitottság a véletlenre és a lelkesedés az alkotófolyamat közben tett felfedezések iránt. Mindennek tökéletes lenyomata az Átváltozások, amely Reisenbüchler Sándor találó megállapítása szerint „olyan hatást képes elérni a mozinézőben, mint egy sikeresen összefogott dzsessz-improvizáció a hangversenylátogatóban”.

Az Átváltozásokat mégsem a szeszély vagy a csapongás irányítja, minden esetleges (pontosabban annak tűnő) vonásával együtt nagyon is koherens munka, mind tematikai, mind vizuális (elsősorban képkompozíciós) értelemben. Annak ellenére, hogy az Átváltozások – A monológhoz s Kovásznai filmjeinek túlnyomó többségéhez hasonlóan – nem elbeszélő jellegű alkotás, változékony képi világát mégis összefogja, hogy (s ezt a filmet nyitó felirat is deklarálja) mindvégig férfi és nő kapcsolatát, egymáshoz és a világhoz fűződő lehetséges viszonyait kívánja megjeleníteni. Ilyen értelemben joggal méltatatták a film pszichológiai érzékenységét (mint tette azt Matolcsy György elemzése is): a mégoly stilizált arc(vázlat)okban felismerhető gesztusok és lelkiállapotok (a nyelvöltéstől a flörtig, a rosszallástól a gőgig) gazdag érzelmi skálán vezetik végig a nézőt. Vizuális értelemben mindez úgy bontakozik ki, hogy a film nagyja voltaképpen két fejet, két arcképet helyez egymás mellé. Az arcokat, illetve a fejeket és az őket körülvevő felületet módosítja a színváltozások lenyűgöző áradata. Egyetérthetünk Matolcsyval abban is, hogy a színhasználat a film alighanem legnagyobb bravúrja, amely egyszerre dicséri Kovásznai vizuális és pszichológiai érzékét. Az Átváltozások egyúttal számos festészeti stílusirányzatot is megidéz, olykor csak villanásnyi időre: az arcképek klasszicista és kubista, impresszio­nista és expresszionista, konstruktivista és pop-artos alakváltozatait egyaránt láthatjuk a filmben. A két arc biztos pont a változásokban, s – paradox módon – a folyamatos metamorfózisok is állandóságot teremtenek; az így létesülő koherenciával szembehelyezhető megoldások ezért különösen fontos „helyi értéket” kapnak. Kovásznai egy alkalommal a képmező sarkaiba szorítja, miniatürizálja „hőseit”, s a középpontba csattogó felhőket, villámszórásokat, majd örvénylő alakzatokat helyez – akár az Édenkertből való kiűzetés biblikus motívumára (is) asszociálhatunk ekkor.

Az Átváltozások szerves része a képek dinamikájához és hangulatához tökéletesen illő zenekíséret. Kép és zene egysége olyan szoros, hogy azt hihetnénk, Kovásznai a zenére animálta képsorait. Pedig nem így történt: az Eötvös Péter által összeállított madrigálokat utólag illesztették a képsorokhoz.

Az Átváltozások a Kovásznai-életmű egyik legsikeresebb darabja, díjazták Miskolcon, Mannheimben pedig Arany Dukát díjjal tüntették ki. A rendező további fest­ményanimációi közül a Korniss Dezső műveit felhasználó Egy festő naplója (1968), illetve a Kovásznai saját festményeiből felépített Ça Ira – A francia forradalom dala (1973) egyaránt alapvetően áttűnésekkel kapcsolja egymáshoz a képeket, többnyire – az Átváltozásokhoz hasonlóan – arcképeket. (Több méltatás szerint a Ça Ira azon részlete, amely a francia forradalom kulcsfiguráinak „arcképcsarnokát” mutatja, már-már a pop-art stílusában, az életmű legnagyszerűbb képsorai közé tartozik.) Más Kovásznai-festményanimációk a metamorfózisos képalkotást folytatták: a Hullámhosszokban (1971), az életmű talán legexperimentálisabb tételében, az összefüggéstelen és töredékes vizualitást a rádióadók közötti tekergetésből származó véletlenszerű hangkollázs kíséri, míg a rendező szociografikus érdeklődésű filmjei közé illő A 74-es nyár emlékében (1974) a budapesti miliőket megörökítő festményekhez a korszak slágereiből összeállított zene társul.