súgó szűrés
keresés

Az ember tragédiája

Rendező
Jankovics Marcell
Bemutató
2011.12.08.
Filmtípus
animációs film
Filmhossz
2 óra 46 perc
A szócikk szerzője
Varga Zoltán

Jankovics Marcell (1941) az 1980-as évek elején határozta el, hogy animációs filmet készít Madách Imre drámai költeményéből, Az ember tragédiájából. Inspirálta ezt a tervet többek között az elégedetlenség a mű színpadi változataival, s még inkább a drámában rejlő örökérvényű gondolatok kifejezésének lehetőségei az animációs film eszközeivel, illetve az animáció felhasználása a magyar kultúra értékeinek továbbhagyományozására.

Nem csupán ambíciói teszik grandiózussá Az ember tragédiája-rajzfilmet. Megvalósítása Jankovics pályáján éppúgy, mint a magyar animáció – de az sem túlzás, hogy az animációs film egyetemes – történetében az egyik legmonumentálisabb vállalkozássá érett. Az 1983-ban megírt forgatókönyvet csak 1988-tól követték a kivitelezés munkálatai; a dráma színeinek adaptációi nem a darabban elfoglalt sorrendjük szerint készültek el, az egyes részeket külön-külön fesztiválokon és televíziós vetítéseken mutatták be a mű befejezése előtt. Valamennyi szín elkészítésének és egybekapcsolásuknak, továbbá a végleges hangsáv kidolgozásának munkálatai végül több mint két évtizedet öleltek fel, a kész filmet 2011 végén láthatta a közönség. A kivételesen hosszan elhúzódó gyártástörténet nem pusztán keletkezéstörténeti kuriózum, a film kivitelezésén is nyomot hagyott, hogy a hagyományos technikával megkezdett alkotás munkafolyamataiból nem maradhatott ki az időközben megjelent új technikai eljárások – mindenekelőtt a digitális képalkotás – felhasználása. Ez eredményezi, hogy a korábban készült részletek vizuális világán régimódi technika nyomait észlelhetjük (az Eszkimó-szín például optikai trükk – a kamera elé helyezett zsírral bekent felület – érzékelteti a ködösséget), míg a később keletkezett képsorok már számítógépes animálást is használnak (kivált a londoni színben látható forgómozgások esetében).

Az animációs filmben bízvást rekordgyanús terjedelműnek mondható, a két és fél órás játékidőt is meghaladó mű más aspektusai a rajzanimációban rejlő kifejezőerőt és Jankovics Marcell kiapadhatatlan képzeletét – egyúttal páratlanul széles műveltségét – állítják előtérbe. Az első emberpár, Ádám és Éva s az Úrral szembeszálló, a teremtés értelmét kérdőre vonó „bukott angyal”, Lucifer történelmi korokon átívelő álomutazásának mozgalmas és filozofikus történetét Jankovics olyan vizuális kidolgozásban képzelte el, amely sokat megőriz ugyan a János vitézt (1973) és a Fehérlófiát (1981) jellemző átváltozásalapú képépítkezésből, de ezt bizonyos értelemben lehatároltabb keretek közé illeszti. A Madách-adaptáció legfeltűnőbb vizuális vonása ugyanis az, hogy a történelmi színek látványvilágához az adott korok művészettörténete, vizuális kultúrája szolgált alapul. Az egyiptomitól a párizsi színig a film mintha művészettörténeti tárlatvezetés is lenne, ahol megmozdulnak az egyiptomi falfestmények, a görög vázák, az etruszk szarkofágok és a római mozaikok, a bizánci ikonok és a kódexminiatúrák, a prágai rézkarcok és metszetek, vagy éppen a francia trikolór színei. Ennek a stilizációs elvnek köszönhető a madáchi szöveg és a jankovicsi jelképalapú látványalkotás többrétegű összekapcsolódása, kölcsönhatása; arról mindazonáltal megoszlottak a vélemények, hogy mely színek esetében sikerült izgalmasabban mozgásba hozni, „továbbgondolni” a művészettörténeti örökséget. A további színek közül az Éden, London és a Falanszter világának megjelenítése a legemlékezetesebb. Az Éden gyönyörűen stilizálja áttetszővé, szellemalakká az ébredés előtt álló emberpárt. A londoni szín túllép a Madách által „megénekelt” világ bemutatásán, s a Jankovics által megélt 20. és 21. századi élményvilágot is felhasználja; a késő modernitás szörnyűségeit és ikonjait felvonultató óriáskerék szekvenciája nemcsak a film, de az életmű – sőt, az ezredforduló utáni magyar film – egyik legdöbbenetesebb képsora. A Falanszter-szín az NDK-képregényeket idézi vizuálisan, míg motívumrendszerében többek között Aldous Huxley és George Orwell negatív utópiáinak elemeit is felismerhetjük – kultúrtörténeti utalásai között pedig Csontváry Magányos cédrusaéppúgy feltűnik, mint az egyenruháján 8½-es számot viselő Fellini. A film egészét klasszikus zene kíséri (Mozart Requiemjének Lacrimosa-részlete csendül fel a leggyakrabban), s a legtöbbször Széles Tamás és Usztics Mátyás hangját hallhatjuk, előbbit Ádám, utóbbit Lucifer szerepében.

Bármennyire is az eszmék születésének és eltorzulásának ciklikus folyamata, illetve áttételesebben a nagybetűs Történelem – s benne az „arasznyi lét” által határolt ember, az egyén és a tömeg, a férfi és a nő – örök kérdései körül bonyolódik Az ember tragédiája, valójában nem kevésbé személyes tapintású mű, mint a Sisyphus (1973). Akárcsak a kétperces remekműben és annak ikerfilmjében, a Küzdőkben (1977), Jankovics a Madách-adaptációban is a küzdést magasztalja fel. Ezért is változtatta meg a rendező az eredeti végszót, pontosabban az Úr szállóigévé vált kesernyés „biztatását” követően ismét Lucifer és Ádám korábban elhangzott mondataival zárja a filmet: „Küzdést kívánok, diszharmóniát, / Mely új erőt szül, új világot ád.”; „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.”

Jankovics rajzfilmjét számos fesztiválon vagy közönségtalálkozóval egybekötött vetítésen mutatták be (így például Montréalban, Londonban és Oslóban), s fődíjjal tüntették ki Szolnokon, Vilniusban és Jerevánban.

Irodalom

Hoppál Mihály – Varga Zoltán, Jankovics Marcell, Budapest, 2019, MMA Kiadó, 60–69.

Hirsch Tibor, Emberrajz. Az ember tragédiája, Filmvilág, 12. sz., 2011, 10–12.

Schubert Gusztáv, Ádám a vérzivatarban. Madách és Jankovics, Filmvilág, 12. sz., 2011, 13.