Bebukottak

A nyolcvanas évek derekán nemcsak tematikus, de technikai paradigmaváltás is kezdődik a magyar dokumentumfilmben: tabusított témák sora jut felszínre, egyúttal meggyengül a cenzúra ereje. Az új médiumra, a videóra készült filmeket sokkal nehezebb betiltani, mint korábban a celluloidra forgatottakat. Nem lehet lakat alatt tartani, könnyű ugyanis másolni őket: a videó ekképpen nemcsak a filmkészítést, de a filmforgalmazást is demokratizálja. A tematikus és mediális váltást jelző egyik legkorábbi mű az operatőrként is működő (és e nemben fontos filmeket: Erdély Miklós Verzióját [1981/1986], továbbá A Pronuma bolyok történetét [Szirtes András, 1983] és A szárnyas ügynököt [Sőth Sándor, 1987] jegyző) Mész András Bebukottakja. A Balázs Béla Stúdióban készült filmet a torinói fesztiválon mutatták be, ahol díjat is nyert, ám idehaza rögtön ezután betiltották, és csak 1989-ben szabadult a dobozból. Hermetikusan elzárni azonban ezt megelőzően sem tudták, kalózvideókon terjedt a nyolcvanas évek második felében.

A Bebukottak egy olyan világba vezetett be, amelyet az átlagpolgár talán csak hallomásból, esetleg még úgy sem ismerhetett. A rendező Tökölön, a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében forgatott, hat húszéves sincs fiatallal és a náluk pár évvel idősebb, a börtönben afféle segédfelügyelőként alkalmazott fogollyal készített interjúfolyamot. A megszólalók között (mindahányan névtelenek) akad, aki a rokonát – a valódi vagy a virtuá­lis apját (a nevelőtisztjét) – szurkálta halálra, de van olyan is, aki vadidegent ölt, úgymond hirtelen felindulásból. A fiatalabbak közül négyet gyilkosságért, kettőt garázdaságért ítéltek el, míg a társaság doyenje súlyos testi sértésért ül, közelgő szabadulását várja. Az alkotók – Mész András és riportertársa, Mihancsik Zsófia – bravúrja, hogy sikerül felnyitnia, levetetnie az interjúalanyokkal elfojtásaik páncélját. Valódian, kendőzetlenül beszélnek magukról: gyerekemberként elkövetett szörnyű bűneik tudatosodása hiányában ugyan, de nem ködösítve, sumákolva.Egyfelől talán a kamera jelenléte tekintélyt parancsoló számukra, másfelől az alkotók érzékenysége, riporteri közvetlensége hívja elő belőlük a szavakat. Mész és Mihancsik nem a törvénytisztelő mintapolgár feszélyezettsé­gével vagy viszolygásával tekintenek ala­nyaik­ra, de nem is az egzotikus bogarakat gom­bostű alá gyűjtő entomológus ügybuzgal­ma vezeti őket, hanem a „szimpla” kíváncsiság, pártatlan érdeklődés. Utóbbit, pártatlanságukat jelzi, hogy kivonják magukat a filmből, legalábbis a kérdéseiket nem hallani, csak az azokra adott válaszokat. Ez a megoldás egyúttal a vallomásos jelleget erősíti: mintha monológok, s nem dialógusok sorjáznának.

A kérdések konzekvens kiiktatása csupán a markáns forma egyik eleme. A riportalanyok steril, monokróm zárkájukban ülve nyilatkoznak: Klöpfler Tibor és Halász Gábor operatőr jobbára közelikben mutatja őket, ritkábban szűkszekondokban vagy kistotálokban. A rigorózusan zárt képkeretezés, a statikusságba merevült kamerakezelés, a lecsupaszított hátterek és a hideg-rideg színek erős hangulatfestő jelleggel bírnak, a videotechnika specifikumai pedig elmélyítik a hatást: a raszteres, szemcsés, gyenge felbontású kép és a zajos, „piszkos”, „tisztátalan” hangsáv is a börtönélet rettenetéről tudósít. Amikor pedig – nagy ritkán – Mész Andrást megkísérti az esztétizáló szándék (például az intézet udvarán vezényszóra tett séta alkalmával, amelyet alsó kameraállásból, a látóhatáron pislákoló naptól megvilágítva látunk), akkor sem szakad el a gondolati fősodortól: a külsőkben is a börtönvilág végtelen szűkösségéről beszél.

A puritán stílus ugyanolyan nyerssé, érdessé teszi a formát, mint amennyire nyers és kérges a téma. A különböző háttértörténetek közös nevezője a roncscsaládi múlt, de terítékre kerülnek az intézet kizárólag erőszak igazgatta belviszonyai, a szexuális kizsákmányolás vagy az önpusztítás technikái, továbbá szó esik a rendszerszintű korrupcióról, az őrök megvesztegethetőségéről is. A „beszélőfejes” riportrészleteket csak itt-ott törik meg a börtönviszonyok tágabb kontextusai: a közös zuhanyozás, a munkába indulás és az elítélteket foglalkoztató nyomda életképei (ahol – micsoda gyilkos geg! – a KISZ folyóiratát, a Magyar Ifjúságot nyomják), vagy a „fegyelmező részleg” és a párnázott falú dühöngő nyomorát megmutató felvételek. A direct cinema technikája (például a nyomdajelenetben) néhol dokujátékfilmes eszközökkel keveredik: a nevezetes – a film elkészülte óta gyakran hivatkozott – epizód, amelyben a bekasznizott újoncot a társai felavatják néhány kíméletlen szóval és gyilkos pörölycsapással, megrendezett.

A Bebukottak nyitánya egy rabomobil homályába vezet: frissen elítélt fiatalemberrel (őt látjuk majd viszont a csontrepesztő beavatásjele­netben) és fegyőrével zötykölődünk a Tökölre tartó IFA ráccsal zárt platóján. A zárlat bekeretezi a filmet: Mész András az érkezés képeivel nyitotta meg, a távozás képeivel fejezi be művét. Fél tucat szabadultat mutat, némelyiket várják a börtön kapuja előtt, másokat nem. Egyikük – cowboycsizmás ismeretlen: korábban nem láttuk őt a filmben – magányosan indul el a szögesdrót-kerítés mellett, egyenesen neki a mákonyos, köddel takart horizontvonalnak.

Hogy valóban merre vezetett a film hőseinek útja, hova jutottak a börtönből szabadulva, arról három évtizeddel később Gerő Marcell forgatott: a Káin gyermekei (2014) a Bebukottak három szereplőjének sorsát mutatja be.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala