BÚÉK!

Szörény Rezső sorsa szomorúan példázza filmjei világát, az 1968 utáni mozdulatlan Kádár-korszak tehetetlenségét, pangását, benne egy elveszett, elkallódott nemzedékkel. Az 52 éves korában elhunyt rendező haláláról hónapokkal később értesült a szakma. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1969-ben diplomázott alkotó a korai dokumentumfilmek után mindössze öt egész estés játékfilmet rendezett, az utolsót 1983-ban. A Talpra, Győző! kétségtelenül nem jól sikerült film, meg is bukott, ám ebből nem kellett volna következnie a további filmtervek elutasításának. Szörény Rezsővel azonban ez történt, végül filmgyári állását is felmondták, az utolsó tíz éve magányban, mellőzésben telt el. Neve ma sem ismert, noha az életmű reprezentatív képet fest a hetvenes évek értelmiségi hangulatáról, középső darabja, a BÚÉK! pedig formailag is kimagasló alkotás, ahogy a következő, Boldog születésnapot, Marilyn! (1981) is figyelemre méltó, egyrészt Esztergályos Cecília színészi játéka, másrészt az épp Magyarországon forgató holly­woodi klasszikus, John Huston ironikus önreflexiót sejtető szerepeltetése miatt. De a két korai film, az Idegen arcok (1974) és a Tükörképek (1976) szintén sokat elárul a válsággal küzdő, identitását kereső, poszt ’68-as generáció helyzetéről. A BÚÉK! már a középnemzedékről szól: az ő kilátástalanságuk, csalódottságuk, erkölcsi válságuk még reménytelenebb léthelyzetről tudósít, hiszen ők már egy ígéretesebb felnőttkorban, egy változást hozó jövőben sem bízhatnak. Ugyanakkor – s ez szintén fontos eleme a korszak közérzetfilmjeinek Maár Gyula és Gothár Péter hetvenes–nyolcvanas évekbeli filmjeitől Lányi András vagy Sós Mária munkáiig – ezek a sorsok a drámai formátumot is nélkülözik. Kisszerű karaktereket látunk egy kis­szerű korban, amikor az is termékeny bizonytalanságban marad, hogy vajon az ő emberi silányságukból fakad sanyarú helyzetük, avagy a korszellem futtatja zátonyra vágyaikat.

A BÚÉK! egy üzemi-baráti kollektíváról, három vegyészmérnökről, valamint környezetükről szól. Év vége van, szilveszter napja. Az új évtől új főnökük lesz, s abban bíznak, az közülük kerül ki, így valamelyikük számára végre elérkezik a várva várt szakmai elismerés, a kiugrás lehetősége. Ennek érdekében kölcsönösen elárulják egymást: az egyik kollégája alkoholizmusára célozgat a meghallgatásán, róla pedig kiderül, hogy titokban belépett a pártba. De kapcsolatukat nem csak szakmai értelemben kezdi ki a hűtlenség: a szilveszteri muri alkoholmámorában egyikük barátja feleségével vonul félre egy gyors együttlétre. Méltatlanul kis­szerű ez az egész „versengés” az eggyel magasabb pozícióért, s maguk is méltatlannak bizonyulnak rá. Végül hiába a kölcsönös árulás, még ezt a pozíciót sem valamelyikük nyeri el, hanem egy negyediket ültetnek föléjük. Ha mint közösségnek volna is némi erkölcsi alapjuk a munkahelyi előre lépésre, ez a morális tőke is gyorsan megsemmisül.

A film stilisztikailag ugyancsak nagy erővel képes megrajzolni a reménytelenség spirálját. A történet mindössze egy nap alatt játszódik, az előszilvesztert követő hajnali kijózanodástól a 31-i mulatozásokon, illetve munkahelyi megbeszéléseken át az újévi kiábrándulásig. A drámai hármas egység azonban éppen dramaturgiai értelemben sehova nem vezet, s ez fejezi ki talán legerőteljesebben a kádári pangás társadalmi légkörét. De valódi főszereplője sincs a történetnek; a hármas kollektíva mellé egyenrangúként zárkóznak fel környezetük szereplői, így a karaktereket egymás mellé rendelő szerkezet is a történet sehova sem vezető körkörösségét hangsúlyozza. S ugyanez mondható el az egyik jelenetről, az üzemi táncmulatságról, ahol szereplőink valamiféle elszánt haláltáncot járnak, a „Carpe Diem!” jegyében. Erre a részletre, ahogy a film egészére, a dokumentarista stílus jellemző, miközben a forgatókönyv precízen kidolgozott, s kiváló színészi gárda működik közre (a három kollégát Bodnár Erika, Bujtor István és Bálint András alakítja, a barátnőt, illetve feleséget Meszléry Judit és Esztergályos Cecília). A központi, végül sehova sem vezető konfliktust számos epizód kíséri, s ezek további fontos árnyalatokkal gazdagítják a Kádár-kor egyenszürkéjét. A kollektíva női tagja félszeg szerelmi kalandba bonyolódna, ám amikor felviszi a férfit magához, nem tud bemenni a lakásba, mivel anyja, akivel jó harmincasként együtt él, „véletlenül” a zárban felejtette a kulcsot. Másikuk „örök” barátnője, akit partnere ötször jegyzett már el, de vélhetően sosem fog feleségül venni, albérletébe öl bele rengeteg pénzt, mivel saját otthona sosem lesz, így legalább az ideiglenes legyen lakályos. Még számos részlet fogalmazza meg a korhangulatot pontos és hiteles megfigyeléseken alapuló motívumokkal, de ennél is összetetteb és kifejezőbb a film formai alapszerkezete, ahogy a rendkívül sűrű, feszült, „túlmozgásos”, sok szereplőt felsorakoztató történet végül a semmibe hullik, s a késő Kádár-kor társadalmi létállapotát, magát a semmit fogalmazza meg. E gondolat kifejezését gyakran az a veszély fenyegeti, hogy a szürkét szürkével festik meg az alkotók, hogy maga a mű is a korszakhoz hasonlóan unalmas lesz. A BÚÉK! elkerüli ezt a csapdát: sodró erejű, mozgalmas, magával ragadó film, s éppen ezáltal tudja még nagyobb erővel átélhetővé tenni voltaképpeni tárgyát, a mozdulatlan reménytelenséget.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala