Dankó Pista

A hivatalosan századik magyar hangosfilm minden idők leghíresebb honi cigányprímásának állít emléket. A korszak egyik legjobbnak tartott rendezője, Kalmár László irányításával készült, nagy sztárokkal, jelentős költségvetéssel, igazi presztízsfilm volt tehát, amelynek bemutatójából országos eseményt csináltak.

Dankó Pista (Jávor Pál), a szegedi szegénysorról származó cigányprímás beleszeret a jómódú Jáky Ilonkába (Simor Erzsi), mire régi szerelme, a cigánylány Rózsi (Lukács Margit) megátkozza. Apja nem adja Ilonkát, ezért Pista megszökteti. Nehéz körülmények között tengődnek, a mindennapi betevőért Pistának még az édesapjától ráhagyott antik hegedűjét is el kell adnia. Az egykori hegedűvirtuóz zülleni kezd, de egy mecénás felkarolja. Pista immáron hírneves művészként Oroszországba utazik, hogy visszaszerezze az időközben egy herceghez került hegedűjét. Az országban találkozik Rózsival, aki bejáratos a legfelsőbb körökbe, így ismeri a hegedű birtokosát is. A herceg hatalmas összeget kér a hegedűért, de Rózsival közös koncertekkel talán összeszedhető a pénz. Pista és Rózsi újravirágzó kapcsolatának Ilonka érkezése és a férfi elhatalmasodó tüdőbaja vet véget. A házaspár visszatér Magyarországra. Pista a halálos ágyán megvallja Ilonkának, hogy mindig őt szerette, és éppen a vallomása pillanatában érkezik meg Rózsi ajándéka Oroszországból: a régi hegedű. Pista ezt átölelve énekli utolsó – leghíresebb – dalát, a Most van a Nap lemenőbe’ címűt.

Jóllehet a maga korában annak tartották, a Dankó Pista nem életrajzi film, inkább azokra a holly­woodi biopicekre emlékeztet, amelyek egy valóságos személy életének apropóján melodrámát vagy tragikus románcot kínálnak (lásd például Griffith Abraham Lincolnját [1930] vagy a Krisztina királynőt [Queen Christina, 1933], Rouben Mamoulian munkáját). Kalmár László tehát nem a címszereplő életének, hanem az érzelmi életének bemutatására koncentrál, akárcsak a holly­woodi melodrámák és románcok, ráadásul ezt a műfajra jellemző intenzív dramatizáltság és pátoszos fogalmazásmód segítségével teszi. A szenzációértékű eseményeket vagy legalábbis a fordulatokat emeli ki, és a holly­woodi dramaturgia oltárán feláldozza Dankó Pista életének egyedi motívumait, illetve jelentős részben épít Dankó nevezetes népszínműve, a Cigányszerelem cselekményére. A film tehát sokkal inkább a melo­drámaiasított és elsősorban a nézőkre zsigeri impulzusokkal hatni kívánó verziója a valódi Dankó Pista életének, mintsem realista vagy realisztikus (hitelességre törő) feldolgozása: a legjellemzőbb éppen a központi motívum nyomatékosítása, a kalandos utat bejáró antik hegedű szerepének hangsúlyozása, amely finoman szólva sem vág egybe az élettényekkel.

Másfelől viszont éppen a hegedű felértékelése hoz egy kevés egyedi ízt a filmbe, a címszereplő érzelmi életének bemutatása ugyanis némiképp árnyaltabbá válik ezáltal. Pista a zárójelenetben mintha nem is Ilonkának vallana szerelmet, hanem imádott hangszerének. A hegedű szerelemtárgyként tételezését erősíti meg az a korábbi, oroszországi jelenet is, amelyben – Pista, Ilonka és Rózsi konfrontálódásának bemutatása után – Kalmár egy filmtrükkel (többszörös expozícióval) a képre kopírozza a hangszert. Ezzel jelzi, hogy az érzelmi viszonyok fontos szereplője a hegedű, azaz a szerelmi háromszöget szerelmi négyszöggé alakítja. A főhősnek a környezetéhez és a hangszeréhez fűződő viszonya, valamint a mű konklúziója a háború utáni holly­woodi klasszikus film, Jean Negulesco Humoreszkje (Humoresque, 1946) előképévé avatja Kalmár László művét.

Kalmár óvatos törekvése, hogy eloldódjon a korabeli magyar film kliséitől, a képi világ megszerkesztésén is látszik. Egészében ugyan normakövető a film, de egy-két jelenete kifejezetten innovatív. Ilyen például az a közel egyperces, pazar képsor, amelyben a címszereplő zavart lelkiállapotának érzékeltetése végett absztrakt kompozíciók (redőnyöket, rohanó felhőket egyaránt asszociáló, életlen, átlós vonalak) láthatóak a háttérben. A rendező tudati képeket vetít tehát, márpedig hasonlóra igen kevés példa akad a korabeli magyar filmben. A kevés kivétel egyike éppen egy másik Kalmár-film, a Fiú vagy lány? (1944), amelyben a haláltusáját vívó gyermek jelenetébe egyperces, asszociatív montázssor illeszkedik.

A Dankó Pista ezen szolid stílbravúrjai miatt emelkedik ki a korabeli átlagból, továbbá azért, mert aprócska lépést tesz a cigányság filmi reprezentációjának a megváltoztatása felé. Valóban nem túl nagy lépés, de a semminél több. Igaz, a címszereplőt nem cigány származású színész alakítja, továbbá a film bizonyos sztereotípiákat nem lebont, hanem megerősít (a cigány akkor „jó”, ha zenész), mégis érzékelhető egyfajta igény a cigányfigurák (nem csak Pista, hanem Rózsi) „emberivé” tételére, éppen az érzelmi életük bemutatása révén. Sajnálatos, hogy ez a közelítésmód jó ideig nem talált követőkre. Király Jenő írja: „Korai hangosfilmünk leggyakoribb »négerei«, a paraszt mint cseléd és a cigány mint zenész; a városi úr számára a paraszt és a cigány egységes kulináris komplexus részei, a paraszt főzi, a cigány zenél a lakomához, az úr pedig az, aki megeszi. […] A cigányt Kalmár László 1940-ben készült alkotásában, a Dankó Pistában, a századik magyar hangosfilmben reprezentatív módon rehabilitálták, de a továbbiakban, a korán jött, nem valóságos helyzetváltozást kifejező s ezért következmények nélküli filmet követően, ismét a régi szerepkörben lépett fel.”