Ének a csodaszarvasról

A magyar államalapítás millenniuma alkalmából készült filmeket csupán egyetlen egész estés animáció gyarapította: az Ének a csodaszarvasról. A Jankovics Marcell rendezésében készült rajzfilm munkálatai Az ember tragédiája (2011) több évtizedes megvalósításának folyamatába ékelődtek be, így vált az alkotó negyedikként megkezdett, de harmadikként befejezett egész estés animációjává.

Az Ének a csodaszarvasról a rendező korábbi rajzfilmjeihez és ismeretterjesztő-művelődéstörténészi munkásságához egyaránt szorosan kapcsolódik. A János vitéz (1973) és a Fehérlófia (1981) egész estés rajzfilm­jei­ben kiérlelt át­változásalapú képalkotás az Ének a csodaszarvasról-nak is sajátja, a Fehérlófiával a totemisztikus képzetek megjelenítése is összekapcsolja. Még közvetlenebb előzmény a Mondák a magyar történelemből (1986–1988) Kecskeméten készült animációs sorozata: a Képes Krónika miniatúraművészetéből merítő stílus, valamint a térképészeti ábrázolásokat idéző látványalkotás ugyancsak jellemzi az Ének a csodaszarvasról számos képsorát, s a szériában megidézett események egy része is megjelenik benne, nem ­beszélve a krónikásokról (Anonymustól Kálti Márkig). A Hoppál Mihállyal közösen készített, animációs részleteket tartalmazó dokumentumfilm, A sámán Eurázsiában (1988) mozgásba hozott sámándob-ábrái pedig az Ének a csodaszarvasról első egységének képi világában térnek ­vissza.

Négy huszonkét perces részre („énekre”) tagolódik a film, amelynek történései mintegy nyolcezer éven ívelnek át: a jégkorszak végétől a 970-es évekig, a szibériai kunyhóktól Esztergomig vezet a cselekmény, s minden egyes etap a csodaszarvas többféle alakját idézi meg. Az első ének (Őshaza) a szarvasmonda négy finnugor verzióját mutatja be, a második (Hunor és Magyar) témája a magyar változat; a harmadik ének (Mindig tovább) a honfoglaláshoz vezető időszakkal, a Levédiától a Kárpát-medencéig megtett úttal folytatódik; végül a keresztény Magyarország megalapozását mutatja be a negyedik ének (Pannónia). Az utóhangban – a vége főcím alatt – hallható regösének a „csodafiúszarvasról” szól.

Az Ének a csodaszarvasról a nemcsak a tények, hanem a mesék, a mondák és a mítoszok által is formált történelemkép mellett tesz hitet, s mindvégig hangsúlyozza, hogy a földi (történelmi) események és azok „égi mása” (csillagképe) egymással tükröztethetők, a tényszerű történések és azok mitikus-kozmikus „alakváltozata” között analógia mutatható ki. A cselekmény a világmagyarázatot és népi eredettörténetet kínáló mondavilágtól vezet az írásos feljegyzésekből megismerhető, kora középkori miliőbe – így az első egységet uraló hallucinációs vizualitás fokozatosan átadja helyét a miniatúraművészetre alapozó stílusnak (korlátozva az átváltozásos képalkotás jelenlétét), míg a szereplőkészletben a sámánok helyét az írnokok és a krónikások veszik át, s a film az ősi totemisztikus szarvaskultusztól annak kereszténység által „újraértelmezett” változatához vezet el. Rendszeresen visszatérő képsorokat eredményez az évszázadok hányattatásainak – a népvándorlások, a menekülések és a csaták, a bukott vagy a diadalmas vezérek – láttatása.

Bár a cselekvő hősök sem hiányoznak a filmből (mint Álmos vezér vagy Géza fejedelem), az Ének a csodaszarvasról elbeszélésmódja kevéssé hősközpontú, sokkal inkább – egyfajta enciklopédikus szerkesztésmód jegyében, amely Az ember tragédiájában ugyancsak kimutatható – az ismeretek rendszerezésére és közvetítésére helyezi a hangsúlyt. A film zavarba ejtően gazdag szintézise a csillagászati és a vele szorosan összefonódó mítoszkutatói érdeklődésnek, miként a történelem (elsősorban a magyar őstörténet), a régészet, a néprajz, az antropológia iránti szenvedélyes elkötelezettség is formálta, továbbá a nyelvtörténeti és a földrajzi ismeretek is meghatározóak benne. Ennek a szerkesztésmódnak mindazonáltal hátránya, hogy az alig másfél órás játékidő kereteit szinte szétfeszíti az eklektikus ismeretanyag, a gyorsan pergő és zsúfoltnak ható kép- és jelenetváltásokat s a kísérőszövegek halmozódását nem könnyű követni.

Az Ének a csodaszarvasról ugyanakkor a Jankovics-életmű és a magyar animációs film egyik legmívesebb alkotása: változatos forrásokból épül fel a látványanyag, amely az adott történelmi korszakokat azok vizuális relikviái alapján jeleníti meg. A Képes Krónika mellett a sámándobok ábráit, a huichol indiánok népművészetét, az obi-ugor kéregdíszeket és a permi bronzok motívumait, valamint a szibériai sziklarajzokat éppúgy megelevenedni láthatjuk a filmben, mint a szkíta sírok leleteit, a szászánida perzsa és a szogd régészeti anyagot, illetve a nagyszentmiklósi aranyak motívumkészletét (az egyes énekeket a nagyszentmiklósi kincs második korsójának emblémái vezetik fel).

Szokatlannak mondható viszont a Jankovics-életműben az Ének a csodaszarvasról rendkívül erős zeneisége, amely az alkotótársnak, Szörényi Leventének tulajdonítható. A közkedvelt rockopera, az István, a király (1984) zeneszerzője révén a képsorokat nem csak instrumentális motívumok kísérik: rendszeresen hallhatók kórusénekek is (köztük a nomád életmódot érzékeltető, refrénszerűen visszatérő „Lovam, szekerem” kezdetű dal), duett is elhangzik (Eneh és Ménrót találkozásakor), míg Árpád honfoglaló útját Maczkó Mária szólója teszi magasztosabbá.

Az Ének a csodaszarvasról-t különösen a gyermekközönség vette pártfogásába: 2002-ben elnyerte a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál gyermekzsűrijének fődíját.