súgó szűrés
keresés

Esti Kornél csodálatos utazása

Rendező
Pacskovszky József
Bemutató
1995.04.13.
Filmcím
Esti Kornél csodálatos utazása
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 39 perc
A szócikk szerzője
Nagy V. Gergő

A rendszerváltás után a magyar filmben megszaporodtak a jelenre reflektáló, publicisztikus hangvételű játékfilmek, de a „fekete széria” (például Tarr Béla és Fehér György művei) révén az elvont filozófiai kérdések vizsgálata is divatba jött. Ám a Makk Károly és Szabó István diákjaként feltűnő Pacskovszky Józsefet (1961) tökéletesen hidegen hagyta ez a két kurrens szerzői irányzat, és a Zeitgeisttal dacoló debütálásában inkább korszerűtlen forrásokhoz járult ihletért. Az Esti Kornél csodálatos utazása míves kosztümös film, amely tiszteletteljes hűséggel adaptálja Kosztolányi Dezső harmincas években született művét, de békebeli, nosztalgikus hangvétele és barokkos vizualitása szintén korábbi korszakokat idéz. Pacskovszky a jelen nyűgjei felől az opálos fényű múlt felé fordult, és elveszett idők buja érzékiségét perli vissza: műve legkivált a hetvenes évek „esztétista” törekvéseihez (és általánosabb értelemben a szépséget dicsőítő esztétizmus művészettörténeti irányzatához) köthető hozzá.

A Esti Kornél csodálatos utazása a múltba révedés filmje: a története is erről szól. Pacskovszky és társírója, Matuz János Az utolsó fölolvasás című Kosztolányi-novellából indultak ki, amelyben a negyvenes, beérkezett íróhős (tehát Esti) németországi felolvasóestre indul, és ennek során jobbára addigi életéről delirál. A film cselekménye ezt az alaphelyzetet tágítja ki: a vonatút élménye előhívja hősünkben egy harminc évvel korábbi utazás emlékékét, egészen pontosan A csók című Esti-történetből kölcsönzött kalandot, amikor az élemedett literátor 18 éves énje (Kornél) az érettségi után Fiuméba utazott a tengerhez. Pacskovszky filmje arra a dramaturgiai leleményre épül, hogy ezt a két karaktert és két vonatutat játékosan egymásra tükrözteti, és a szaggatott elbeszélés a töredékekből egy mentális utazás térképét rajzolja meg. A mellényzsebében tucatnyi tollat titkoló, folyton elmélázó íróember (Máté Gábor) és a világot behabzsolni vágyó kamaszsrác (a később operatőrként világhírűvé lett Erdély Mátyás) felváltva beszélget vagy flörtöl az utastársakkal, és felváltva bámul ki az ablakon: egyikük a múltját, kudarcait és egykori szeretőit látja ott, a másik a jövőjét, a lehetőségekkel teli, pezsgő életet. A két idősík között rímelő mozdulatok (például kézre helyezett kezek), helyzetek és karakterek teremtenek kapcsolatot, de leginkább a nők: az átellenes ülésen csúnyácska lány mosolyog, az emlékekben a bajszos katona meztelen szeretője bukkan fel, a felszolgálólánynak pedig a padláson, a szalmában is lehet fizetni. Pacskovszky főként a szexuális vágyakozás motívumán keresztül hurkolja össze a szerteágazó történetanyagot, s közben a hosszú vonatutak fülledtségét, a zárt, szűkös térben egymásra villanó tekintetek játékát is meg tudja ragadni: az Esti Kornél…-ban a múlt és a jövő egybeoldódása szükségszerűen erotikus tapasztalat.

Az emlék egy álom, a veszteség egy ígéret, vagy fordítva: ezt a bizonytalan és ambivalens (idő)élményt Pacskovszky érzékenyen tudja közvetíteni. Az elbeszélés éppolyan könnyen cikázik narratív szintek és idősíkok között, mint ahogy átlép a többé-kevésbé realisztikus világból a teljesen szürreális terekbe: a kalauzzal folytatott beszélgetés közben a vonat tetején démonikus nő áriázik, lángvörös fényben. Gózon Franciso operatőr néha vadul lobogó színekkel, erős gesztusokkal stilizál, máskor párás fényekkel és lágyító szűrőkkel teremt kellemesen ódon atmoszférát. Ugyanakkor ezt a színpompás, manierista stílust és a szürreális kitérőket alkalmanként fekete-fehér archívok, némafilmes betétek, netán vonatutak dokumentumképei szakítják meg, mintha Pacskovszky nemcsak a főszereplő, hanem a filmje múltját is megpróbálná feltárni. Esti Kornél vonatútja sajátos palimpszeszt, amelyben egymásra rétegződnek tudatszintek, stílusok, múltbéli és jövőbéli identitások, és a mozgóképes látványalkotás különböző korszakai. Pacskovszkynál a vonatablak is vetítővászonként lepleződik le: a rendező az efféle önreflektív gesztusokkal újra meg újra tudatosítja, hogy ez a film éppolyan mesterséges kreálmány és projekciós felület, mint a múlt és a jövő, vagy mint maga Esti Kornél, aki – Kosztolányi metafiktív művéhez illően – hús-vér szereplő helyett inkább csak absztrakciónak tűnik.

Pacskovszky filmje sokban Huszárik Zoltán Szindbádjára (1971) utal vissza: a cselekményt a nők iránti beteljesíthetetlen vágyakozás és a veszteség érzete járja át, a díszletvilág a századforduló romantikus-szecessziós hangulataival játszik, és az asszociatív logikát követő elbeszélés a modern tudatfilmek eredményeit használja. De ebben az esetben a forma szintén a nosztalgia tárgya: az Esti Kornél csodálatos utazása újító szellemű kísérlet helyett inkább a modern film bizonyos eredményeinek melankolikus visszaidézése. Pacskovszky munkája a maga korában már kevésbé hatott erősnek és újszerűnek, mint neves elődei, de elvitathatatlan érdeme, hogy a mozgókép legsajátabb eszközeivel tudja megragadni Kosztolányi művének szellemét.

Irodalom

Pieldner Judit, Adaptációs stratégiák Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása című filmjében, Látó, 7. sz., 2010, 98–109.

Vincze Teréz, A csontváz hamvas bőre. Az adaptáció változatai Pacskovszky József Esti Kornél csodálatos utazása és Szász János Witman fiúk című filmjében = Gács Anna, Gelencsér Gábor szerk., Adoptációk. Irodalom és film egymásra hatása, Budapest, 2000, Kijárat – József Attila Kör, 163–184.