súgó szűrés
keresés

Fehér tenyér

Rendező
Hajdu Szabolcs
Bemutató
2006.02.23.
Filmtípus
játékfilm
Filmhossz
1 óra 40 perc
A szócikk szerzője
Murai András

Hajdu Szabolcs harmadik nagyjáték­filmje a Macerás ügyekkel (2001) nyitó, a Tamarával (2004) folytatódó szerzői filmes pályán kifejezésmódjában és témájában is újat hozott. Míg első két rendezésében filmes stílusok játékos megidézésével, költőien közelített a személyes kapcsolatok nehézségeihez, addig a Fehér tenyérben az életutat formáló társadalmi körülményekre helyezte a hangsúlyt. Témája a versenysport, a cím is a tornászok által használt magnézium porra és ezen keresztül az élsportolók életvitelére utal, mégis lényegesen eltér a győzelem vagy vereség egyszerű képletére épülő sportfilmektől. Hajdu saját gyerekkori edzésélményeit is felhasználva egy profi tornász életének három szakaszán keresztül az identitáskeresést, a felnőtt korban hozott döntéseket és eredményeket a kitörölhetetlen gyerekkori hatásokkal összefüggésben mutatja be.

A folyamatosan váltakozó idősíkok, a gyerek- és felnőttkori epizódok egymás mellé helyezése rajzolja meg a főszereplő személyiségét. A múltban játszódó részben egy magára hagyott, zsarnoki rendszerben élő kiskamasz fiút ismerünk meg. Időpont a nyolcvanas évek eleje, a tízéves Dongó Miklós tornásznak készül a szélsőségesen kemény módszerekkel nevelő Feri bácsi keze alatt. Nem csupán az edzések kegyetlenek, a testi-lelki terrorban tartott gyermeknek a család sem jelent otthont, megértést. Szülei büszkélkednek eredményeivel és képességeivel, de nem hiszik el, hogy testi sérülései az edzőjétől származnak. Mint egy kis akrobatát mutogatják a hozzájuk látogatóknak, előrevetítve Dongó döntését, aki később a cirkuszosokhoz menekül a fizikai fenyítések elől. A film egyik erős képsora, amikor a gyermek Dongót kiengedi az edző, hogy sebét a tenyerén bekötözze, s az öltözőben nyer pár percet: a testi fájdalmak árán megszerzett szabadság magányos pillanatai ezek. Egészen más ez a Kádár-rendszer kori világ, mint amit a kilencvenes évektől megjelenő nosztalgiafilmek képviseltek (Koltai Róbert: Sose halunk meg, 1993; Tímár Péter: Csinibaba, 1997). Hajdu filmjében szó sincs megszépített múltról, kedélyes hangulatú „legvidámabb barakkról”. Ebből a zárt világból nincs kiút, a főhős reménytelenségében az öngyilkosság gondolatáig jut el. Az edzőtermi erőszak és annak a szülők általi hallgatólagos elfogadása több, mint egy kisfiú egyedi helyzete: a hazugságnak, mint a szocialista rendszer jellegzetes vonásának és a nyilvánosság hiányának, mint a hatalommal kötött konszenzus következményének az értelmezési lehetőségét is magában foglalja.

A Fehér tenyér azzal hozott új nézőpontot a Kádár-rendszer ábrázolásában, hogy a múlt személyiségbe épült kódjaira irányítja a figyelmet. A sorstörténet húsz évvel később a jelenben, a kanadai Calgary-ban folytatódik: ide érkezik a már felnőtt tornász edzőnek. Dongó olyan szabad világba kerül, amelynek szabályai ismeretlenek számára. Mivel a múltjából hozott nevelési mintákat nem tudja teljesen maga mögött hagyni, elköveti azt a hibát, hogy pofont ad az egyik tanítványnak; ebben a világban büntetés jár ezért a normaszegésért. A gyerekektől eltiltják, de lehetőséget kap, hogy a nehezen kezelhető, tehetséges tornász fiút eddze, akivel végül megtalálja a közös hangot: úgy tudja felkészülésre bírni, ha ő maga lesz a versenytársa, és együtt indulnak a Debrecenben rendezett világbajnokságon. Dongó így visszatér gyerekkorának edzéstermébe, és lehetőséget teremt a szembenézésre a múltjával. A sportfilmek fináléjának sajátja, a nagy összecsapás a műfaji sémáktól részben eltérő módon valósul meg. A versenyjelenetnek dupla a tétje: nemcsak mester kel birokra tanítványával, hanem Dongó önmagával is. A cirkuszban kamaszkorában kipróbált halálugrás és a világversenyszám kitűnő párhuzamos montázsában (a film vágója Politzer Péter) a gyerek és felnőtt produkciója elszakíthatatlanul kapcsolódik egymáshoz. Sajátos karriertörténet az övé: se nem bukás, se nem megdicsőülés; Dongó sikeres, de nem nyertes hős. Ahogy Hirsch Tibor írja találóan kritikájában: „a nem legyőzött közép-európai öreghalász” története.

A helyszíneknek fontos szerepük van a főhős magányának kifejezésében. A magyarországi jelenetek nagy része zárt terekben játszódik: függönnyel leválasztott tornateremben, hogy ne legyen tanúja a testi fenyítésnek, vagy a panellakás szűk, sötét belsőiben, és kint sem jobb a helyzet, a lakótelep kihalt, emberi kommunikációra alkalmatlan tereiben. Kanadában a felnőtt Dongó a város utcáin, felhőkarcolói között, az ismeretlen kultúrában szintén az idegenség érzését éli meg. Az operatőr, Nagy András munkáját dicséri, ahogy a képek a városi környezetet a maguk valójában ragadják meg, miközben átcsúsznak szubjektív nézőpontba, s Dongó közegévé válva érzékeltetik a főhős társtalanságát.

Kitűnő színészi alakítások teszik hitelessé a tornász történetét. A hivatásos színészek (Lukáts Andor, Oana Pellea és a kegyetlenkedő Feri bácsit emlékezetesen alakító román Gheorghe Dinică) mellett civilek, tornászok játsszák a főbb szerepeket: a román Orion és Silas Radies a gyerek Dongót, a felnőttet a rendező öccse, Hajdu Zoltán Miklós, a kanadai tanítványt Kyle Shewfelt, későbbi olimpiai bajnok.

Hajdu Szabolcs ezzel a filmjével vált országosan ismertté, a Magyar Filmszemlén többek között a legjobb rendezés díját kapta, és számos nemzetközi fesztiválon szerepelt sikerrel.

Irodalom

Hirsch Tibor: Vigaszág-bog. Filmvilág, 2006. 3. sz.

Murai András: Film és kollektív emlékezet. Magyar múltfilmek a rendszerváltozás után. Szombathely, 2008, Savaria University Press.