súgó szűrés
keresés

Fekete vonat

Rendező
Schiffer Pál
Bemutató
1971.12.23.
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
40 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

A „fekete vonat”, avagy ahogy a pályaudvari hangosbemondó nevezi, munkásvonat a Kádár-korszak hírhedt képződménye volt. A Kelet-Magyarországra közlekedő szerelvény szombaton indult Budapestről, s vasárnap este jött vissza. A lakóhelyükről több száz kilométerre ingázó, munkásszállókon lakó dolgozók utaztak rajta, akik gyakran több átszállással, akár nyolc–tíz óra utazással jutottak haza családjukhoz. A riportfilm egy ilyen vonat útját követi végig: az alkotók felszállnak a szerelvényre, beszélgetnek az utasokkal, másnap néhányukat otthon, a családjuknál is felkeresik, végül rövid epilógusban rögzítik a visszautat.

Schiffer Pál rendező-riporter és Andor Tamás operatőr munkája hagyományosabb formát követ, mint a hatvanas–hetvenes években kibontakozó lírai, illetve groteszk, szatirikus, ironikus dokumentarizmus; célja egyértelműen egy szociológiai jelenség elemző feltárása az egy évvel korábban megfogalmazott Szociológiai filmcsoportot! kiált­vány jegyében. Nem véletlen, hogy a rendező erre a témára és formára vállalkozott. Schiffer már 1963-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán (többek között Kósa Ferenc osztálytársaként), s ezt követően a MAFILM Híradó- és Dokumentumfilm Stúdiójának munkatársa lett. Különös módon csak később, tehát nem közvetlenül a diploma megszerzése után került a Balázs Béla Stúdióba, s még meglepőbb módon az ott forgatott első műve egy mindössze négyperces költői film volt Gelléri Andor Endre emlékére (Kései rekviem, 1967). Az ugyancsak a BBS-ben készült Fekete vonattal azonban visszatért az egész életművét meghatározó terepre. E filmnek, valamint a hozzá szorosan kötődő, ám ismét a HDS-ben megvalósuló Faluszéli házaknak (1972) és Mit csinálnak a cigánygyerekek?-nek (1974) köszönhetően emelkedett ki a dokumentumfilmesek mezőnyéből. Két filmjével, a hasonló szociológiai jelenségeket vizsgáló Cséplő Gyurival (1978) és A pártfogolttal (1983) a Budapesti Iskolához csatlakozott, a nyolcvanas években a vidéki Magyarország életét bemutató sorozatot készített, a kilencvenes években pedig a Videoton gyár történetének többrészes feldolgozásával a rendszerváltás gazdasági átalakulásának egyik legfontosabb krónikása lett.

Az ingázók életét már a hatvanas évek elején Gaál István és Sára Sándor filmje is feldolgozta (Oda-vissza, 1962). A helyzet egy évtized alatt sem változott, sőt a Fekete vonat tanúsága szerint jelentősen romlott. A három egységre tagolható filmben először gyors és rövid válaszok tárják fel az áldatlan helyzetet: a fárasztó utazást, a munkaköröket (sok a segéd- és betanított munkás), az így eltöltött éveket (a fiatalok mellett többen már tíz-egynéhány éve ingáznak). Az elkeseredett, elcsigázott riportalanyok a rendszerszintű problémára is rávilágítanak: lakóhelyükön nem tudnak elhelyezkedni, a téeszekben alacsony a kereset. Az általános tanulságokat megfogalmazó körkép után, a film második egységében, egy-egy család életébe tekinthetünk bele. Az első riportalany a személyiségével, közlékenységével a sokaságból kiemelkedő férfi, aki őszintén beszél családi életének megromlásáról, méghozzá a kocsmában, ahova az első útja vezet – mint mondja, felejteni. Az ő meghívására keresik fel másnap a filmesek a portáját. A férfi felesége érthető ingerültséggel fogadja a stábot (s máshol is akadnak elutasító a riportalanyok, akik szégyellik szegénységüket). Kisiskolás fia viszont közlékenyebb, s igen szemléletesen számol be a családi viszonyokról. Ő az a Kitka János, akiről tíz év múlva, tizenhét éves korában A pártfogolt című filmjét forgatja Schiffer, amikor a felnőttkorba lépő férfi a fiatalkorúak börtönéből szabadul. Ám a Fekete vonat e nélkül a későbbi információ nélkül is pontosan jelzi a legégetőbb szociológiai tanulságot: a szegénység, a depriváció újratermelődését, ahogy az így élő, jellemző módon vidéki nagycsaládosok (hat, nyolc, néha tíz gyerekkel) képtelenek kilépni társadalmi és gazdasági helyzetük ördögi köréből. A másik fontos tanulság – s ebben nagy szerepe van a Schiffer munkáját segítő, szegénységkutatással foglalkozó s később emigrációba kényszerített szociológusnak, Kemény Istvánnak –, hogy mindez nem csak a cigányságot sújtó probléma. A vonaton ugyan sok romát látunk – egyik csoportjuk indulatosan utal az őket érő diszkriminációra –, de egyáltalán nem csak ők az ingázás érintettjei; a probléma jóval szélesebb körű, s alapvetően a mélyszegénységgel kapcsolatos. Mondani sem kell, hogy ezzel Schifferék egy súlyos, a hivatalos nyilvánosságban nem hangoztatott társadalmi krízisre irányították a figyelmet; a munkásosztály helyzetére – a munkáshatalom államában. Egy elkeseredett családfő kifejezetten bátor politikai tabusértésre „vetemedik”, miszerint most sem jobb, mint a régi rendszerben, tudniillik a háború előttiben. Ehhez képest tragikomikusnak hat az egyik szegényes szoba falán függő Lenin-kép, ám amikor Schiffer a fotó elhelyezésének okát firtatja, csak zavaros, semmitmondó választ kap a lakás tulajdonosától.

A film harmadik egysége, rövid epilógusa már szavak nélkül beszél az infernális állapotokról. Itt kell kiemelni az operatőr teljesítményét. Andor Tamás egy jókora 16 mm-es hangos kamerával, értelemszerűen kézből dolgozik a vasúti kupék szűk terében, de a falusi riportokban is megtartja a beszorítottságot kifejező szűk közeliket. A leírhatatlan, apokaliptikus képek a fővárosba tartó vonatról a végidőket idézik – de másnap hétfő, kezdődik a műszak, a hétvégén pedig újra elindul hosszú útjára a fekete vonat.

Irodalom

Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni”. Beszélgetés ifj. Schiffer Pállal. Filmvilág, 1982. 11. sz.

Bori Erzsébet: Cigányutak. Roma-dokumentumfilm. Filmvilág, 2005. 6. sz.

Hammer Ferenc: A megismerés szerkezetei, stratégiái és poétikái. Szocio-doku a BBS-ben. In Gelencsér Gábor (szerk.): BBS 50. A Balázs Béla Stúdió 50 éve. Bp., 2009, Műcsarnok – Balázs Béla Stúdió.