Hajnal

A hatvanas–hetvenes évek fordulóján bekövetkező nyitással, a filmes diplomával nem rendelkező neoavantgárd művészek beáramlásával a Balázs Béla Stúdió a rendszeres és módszeres kísérleti filmezés műhelye lett. A BBS másik, hetvenes években megerősödő irányzata, a dokumentarizmus elsősorban a diplomás rendezők nevéhez fűződött. A stúdió a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján újabb nyitást hajtott végre: ezúttal az amatőrfilm mozgalomból érkeztek alkotók. A dokumentarizmust a Gulyás-testvérek erősítették, míg a kísérleti filmezést Szirtes András. 1978-ban, öt amatőrfilmmel a háta mögött került a BBS-be. Ekkor már évek óta a MAFILM-ben dolgozott, ahol a villanyszerelőtől a rendezőig a szamárlétra összes fokát végigjárta. 1977-ben vágó szakon diplomát szerzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, de közben a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófia–esztétika szakát is elvégezte.

Szirtes művészetének elkötelezett függetlenségét és kísérleti jellegét jól jelzi, hogy életművének nagyobbik hányadát csak a BBS-ben tudta megvalósítani. A hetvenes évek végétől a kilencvenes évek végéig húsz műve készült itt. Az elsők rövid kísérleti filmek voltak: a legelső a sorban a Hajnal, ezt követi a Gravitáció (1981), majd a Tükör-tükröződés (1981); a három film egyfajta trilógiát alkot. Ezt követően, a nyolcvanas évek közepén Szirtes is forgatott az új érzékenység irányzatához tartozó egész estés filmeket (A Pronuma Bolyok története, 1983; Lenz, 1986). A nyolcvanas évek második feléhez fűződött nagyszabású, az amatőr és kísérleti filmezést ötvöző vállalkozása, a Napló-sorozat (1984). A kilencvenes évek végén érdeklődése egyrészt az ősfilm(ezés), másrészt a videó felé fordult, de a rendszerváltás idején önálló tévécsatorna indításával is próbálkozott.

A másik jellegzetessége a független kísérleti filmezésnek a kézműves jelleg, az anyag lassú, technikailag rendkívül igényes kidolgozása. A Hajnal oberhauseni fesztiválszereplése után – ahol a legjobb kísérleti filmnek járó diplomát nyerte el – a Mozgó Világ közölte a film fotókkal illusztrált leírását. Itt olvasható a mű keletkezéstörténete: „Készült: 1973–75-ig az ELTE Amatőrfilmklubjában, 1976–78-ig a Magyar Televízió KISZ Stú­diójában, 1979–80-ig a BBS-ben.” Az elhúzódó alkotói folyamatnak nem csak anyagai okai voltak (persze azok is). Ezt követi a háromtételes filmben alkalmazott képi és hangi megoldások rövid, ám annál részletesebb technikai leírása. A folyamat legfontosabb része maga a szó szerinti kísérletezés, a kép- és hangrögzítés módszerének aprólékos kialakítása, a sikertelen próbálkozások után a sikeresek tökéletesre csiszolása; a voltaképpeni „forgatás” ehhez képest már a megvalósítás egyszerűbb és gyorsabb szakasza. Mindennek következtében a Hajnal valóban szemet és fület gyönyörködtető, varázslatos látványosság, amely elsősorban az érzékeinkre hat, ám intellektusunkat is megcélozza.

„A film első része – olvashatjuk a mű leírásában – szolarizációs technikával készült.” A fekete-fehér kontrasztos felvételeken negatívból pozitívba váltó formák lüktetése zajlik. A látványt visszhangozza a hangsáv is, amely „az érfalon súrlódó vér lüktető, sivító hangjából állt össze”. Az elmosódó, beégő, foszforeszkáló képeken ipari táj körvonalai látszódnak. A második rész más technikát alkalmaz: „Ez a rész egy forralópohárban levő víz forrásának aprólékos rögzítése.” A hangi világ „a forrás fölerősített zajából állt össze”. Megvalósításában a makrofelvételek szakértője, Gujdár József közreműködött, akinek a cannes-i fődíjas kisfilm, a Nyitány (Vadász János, 1965), illetve a Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971) emlékezetes szuperközeli felvételei is köszönhetők. A harmadik rész megint más módszerrel készült: ezúttal folyamatos beállításban háromszázhatvan fokos fordulatot tesz a kamera egy gyárudvaron, miközben a snitt végére kihajnalodik. Ekkor a távolban elhalad egy ember. „Amikor az ember a kép közepére ért – olvasható a leírásban –, a kockát kimerevítettük. A kamera ráközelített a kimerevített alakra, majd a kép lassan kifehéredett.” Ezt a részt hangban „a szél felbontott neszei és rádiójelzések” kísérik, a kimerevített-kifehérített kép alatt pedig „vonatfütty szólalt meg”.

A film fotókkal illusztrált, szöveges rendezői bemutatását azért is érdemes hosszabban idézni, mert egyrészt ez tekinthető a legpontosabbnak és legautentikusabbnak, másrészt arra is felhívja a figyelmet, mit gondol a rendező a művéről, mit tart benne fontosnak. Valóban nyelvi-technikai kísérletről van szó csupán, amelynek eredménye a vizuálisan rendkívül gazdag látványvilág? E látványban kibontakozó világ nem képvisel jelentést? Nos, a mindennemű fogalmiságot nélkülöző alkotás valóban távol tartja magától a direktebb értelmezést, a minimális konkrét információkat azonban érdemes mégis nyomon követni. E szerint az első és a második rész ipari környezetet mutat, a középső pedig forrásban lévő vizet. A harmadik rész végén feltűnik egy ember – hajnalban gyárba igyekvő munkás –, akit határozott retorikával, a kép kimerevítésével, a ráközelítéssel és a vonatfüttyel emel ki a rendező. Helyszín (ipari táj), esemény (forrás), szereplő (munkás): mindebből felsejlik valamiféle világnak a képe, különösen, ha a film születésének idejére, a Kádár-korra gondolunk. Ennél konkrétabb értelmezésre azonban nem érdemes vállalkozni. Jobb visszatérni a forma értékelésére, a három tételben variálódó, stilárisan egységes képi és hangi hatás páratlan gazdagságára és szépségére.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala