súgó szűrés
keresés

Hajnal

Rendező
Szirtes András
Bemutató
1980
Filmtípus
kísérleti film
Filmhossz
20 perc
A szócikk szerzője
Gelencsér Gábor

A hatvanas–hetvenes évek fordulóján bekövetkező nyitással, a filmes diplomával nem rendelkező neoavantgárd művészek beáramlásával a Balázs Béla Stúdió a rendszeres és módszeres kísérleti filmezés műhelye lett. A BBS másik, hetvenes években megerősödő irányzata, a dokumentarizmus elsősorban a diplomás rendezők nevéhez fűződött. A stúdió a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján újabb nyitást hajtott végre: ezúttal az amatőrfilm mozgalomból érkeztek alkotók. A dokumentarizmust a Gulyás-testvérek erősítették, míg a kísérleti filmezést Szirtes András (1951). 1978-ban, öt amatőrfilmmel a háta mögött került a BBS-be. Ekkor már évek óta a MAFILM-ben dolgozott, ahol a villanyszerelőtől a rendezőig a szamárlétra összes fokát végigjárta. 1977-ben vágó szakon diplomát szerzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, de közben a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófia–esztétika szakát is elvégezte.

Szirtes művészetének elkötelezett függetlenségét és kísérleti jellegét jól jelzi, hogy életművének nagyobbik hányadát csak a BBS-ben tudta megvalósítani. A hetvenes évek végétől a kilencvenes évek végéig 20 műve készült itt. Az elsők rövid kísérleti filmek voltak: a legelső a sorban a Hajnal, ezt követi a Gravitáció (1981), majd a Tükör-tükröződés (1981); a három film egyfajta trilógiát alkot. Ezt követően, a nyolcvanas évek közepén Szirtes is forgatott az új érzékenység irányzatához tartozó egész estés filmeket (A Pronuma Bolyok története, 1983; Lenz, 1986). A nyolcvanas évek második feléhez fűződött nagyszabású, az amatőr és kísérleti filmezést ötvöző vállalkozása, a Napló-sorozat (1984). A kilencvenes évek végén érdeklődése egyrészt az ősfilm(ezés), másrészt a videó felé fordult, de a rendszerváltás idején önálló tévécsatorna indításával is próbálkozott.

A másik jellegzetessége a független kísérleti filmezésnek a kézműves jelleg, az anyag lassú, technikailag rendkívül igényes kidolgozása. A Hajnal oberhauseni fesztiválszereplése után – ahol a legjobb kísérleti filmnek járó diplomát nyerte el – a Mozgó Világ közölte a film fotókkal illusztrált leírását. Itt olvasható a mű keletkezéstörténete: „Készült: 1973–75-ig az ELTE Amatőrfilmklubjában, 1976–78-ig a Magyar Televízió KISZ Stúdiójában, 1979–80-ig a BBS-ben.” Az elhúzódó alkotói folyamatnak nem csak anyagai okai voltak (persze azok is). Ezt követi a háromtételes filmben alkalmazott képi és hangi megoldások rövid, ám annál részletesebb technikai leírása. A folyamat legfontosabb része maga a szó szerinti kísérletezés, a kép- és hangrögzítés módszerének aprólékos kialakítása, a sikertelen próbálkozások után a sikeresek tökéletesre csiszolása; a voltaképpeni „forgatás” ehhez képest már a megvalósítás egyszerűbb és gyorsabb szakasza. Mindennek következtében a Hajnal valóban szemet és fület gyönyörködtető, varázslatos látványosság, amely elsősorban az érzékeinkre hat, ám intellektusunkat sem hagyja közömbösen.

„A film első része – olvashatjuk a mű leírásában – szolarizációs technikával készült.” A fekete-fehér kontrasztos felvételeken negatívból pozitívba váltó formák lüktetése zajlik. A látványt visszhangozza a hangsáv is, amely „az érfalon súrlódó vér lüktető, sivító hangjából állt össze”. Az elmosódó, beégő, foszforeszkáló képeken ipari táj körvonalai látszódnak. A második rész más technikát alkalmaz: „Ez a rész egy forralópohárban levő víz forrásának aprólékos rögzítése.” A hangi világ „a forrás fölerősített zajából állt össze”. Megvalósításában a makrófelvételek szakértője, Gujdár József közreműködött, akinek a cannes-i fődíjas kisfilm, a Nyitány (Vadász János, 1965), illetve a Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971) emlékezetes szuperközeli felvételei is köszönhetők. A harmadik rész megint más módszerrel készült: ezúttal folyamatos beállításban 360 fokos fordulatot tesz a kamera egy gyárudvaron, miközben a snitt végére kihajnalodik. Ekkor a távolban elhalad egy ember. „Amikor az ember a kép közepére ért – olvasható a leírásban –, a kockát kimerevítettük. A kamera ráközelített a kimerevített alakra, majd a kép lassan kifehéredett.” Ezt a részt hangban „a szél felbontott neszei és rádiójelzések” kísérik, a kimerevített-kifehérített kép alatt pedig „vonatfütty szólalt meg”.

A film fotókkal illusztrált szöveges rendezői bemutatását azért is érdemes hosszabban idézni, mert egyrészt ez tekinthető a legpontosabbnak és legautentikusabbnak, másrészt arra is felhívja a figyelmet, mit gondol a rendező a művéről, mit tart benne fontosnak. Valóban nyelvi-technikai kísérletről van szó csupán, amelynek eredménye a vizuálisan rendkívül gazdag látványvilág? E látványban kibontakozó világ nem képvisel jelentést? Nos, a mindennemű fogalmiságot nélkülöző alkotás valóban távol tartja magától a direktebb értelmezést, a minimális konkrét információkat azonban érdemes mégis nyomon követni. E szerint az első és a második rész ipari környezetet mutat, a középső pedig forrásban lévő vizet. A harmadik rész végén feltűnik egy ember – hajnalban gyárba igyekvő munkás –, akit határozott retorikával, a kép kimerevítésével, a ráközelítéssel és a vonatfüttyel emel ki a rendező. Helyszín (ipari táj), esemény (forrás), szereplő (munkás): mindebből felsejlik valamiféle világnak a képe, különösen, ha a film születésének idejére, a Kádár-korra gondolunk. Ennél konkrétabb értelmezésre azonban nem érdemes vállalkozni. Jobb visszatérni a forma értékelésére, a három tételben variálódó, stilárisan egységes képi és hangi hatás páratlan gazdagságára és szépségére.

Irodalom

Dániel Ferenc, Négyezer éves baracklekvár. Szirtes András filmjeiről, Filmvilág, 7. sz., 1987, 10–13.

Győrffy Iván, Antropomorf alakzatok. „Lírai” etűdök a BBS műhelyében = Gelencsér Gábor szerk., BBS 50. A Balázs Béla Stúdió 50 éve, Budapest, 2009, Műcsarnok – Balázs Béla Stúdió, 97–113.

Szirtes András, Hajnal. Kép és szöveg, Mozgó Világ, 9. sz., 1980, 71–75.